Berlin megszerette, s visszavárja

Berlin óta a film fényes diadalutat tett meg a világban. Az álmaiban szarvasként megjelenő, vágóhídi minőségellenőrt megformáló Borbély Alexandra több rangos fesztiválon vendégeskedett, a filmet pedig már kilencven országban vetítik.
„Rengeteget kaptam ettől a filmtől – mondja a Katona József Színház Kantinjának félhomályában. – Felnőttem önmagamhoz, már az interjúimban is önazonos vagyok, átjön a humorom, nincs bennem megfelelési kényszer, bátran nyilatkozom.

Komplexusaim ugyan eddig sem voltak. Attól sosem féltem, hogy engem, a kis szlovákiai magyar lányt a nagy Budapesten levidékiznek vagy lekülföldiznek. Mindig mindent felvállaltam. Azt is, hogy nem értelmiségi családból jöttem. Soha nem akartam okosabbnak tűnni, nagy író vaskos kötetével a hónom alatt többnek látszani. Bár sokat olvastam, és nemcsak magyarul, hanem szlovákul és csehül is. Ha büszke vagyok valamire, akkor erre. És a kisugárzásomra, ami genetikai a mi családunkban. Nem szeretném, ha ez nagyképűen hangzana, de igaz. Mi a húgommal gyerekkorunk óta tudjuk, ha belépünk valahova, akkor ott mindenki ránk figyel. Én a főiskolai éveim alatt sem hordtam lyukas nadrágot vagy sportcipőt, mindig rendesen felöltöztem, és ki is festettem magam. Volt, aki ezért szőke cicababának nézett, mégsem haragudtam rá, meg tudtam védeni magam. Azóta is akad, akinek nem megy a fejébe, hogy így nézek ki, és még sütnivalóm is van hozzá, de én már nem foglalkozom ezzel.”
Kevés szabad estéinek egyikén beszélgetünk annak a színháznak az előterében, ahol pályakezdése óta játszik, Magyarország nagy hírű társulatában. Különös helyzetbe került a csapatban: nincs még egy itteni pályatársa, aki tíz hónap alatt vagy inkább eddigi pályafutása során bármelyik filmjével annyi helyre eljutott volna a világban, mint ő.

Hogyan viselik ezt a kollégái? – kérdezem. – Egyáltalán, hogyan reagálnak a Testről és lélekről óriási sikersorozatára?
Sokszor hallom, hogy jaj, még mindig nem jutottam el a filmre. Azoknak viszont, akik látták, nagyon tetszett. Jordán Adél például azzal hívott fel, hogy: „Szandra, én azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.” Egy másik kollégám, Vajdai Vili csodálkozva kérdezte nemrég, hogy: „Te ilyet is tudsz?” Egyvalakinek nem tetszett. „Nekem ez a film túlságosan művészkedő – mondta. – Különben a Morcsányi Géza jól játszik, te meg… szép vagy.” Régebben lehet, hogy fájt volna egy ilyen megjegyzés, ma már a helyére tudom tenni. Berlin óta annyi minden történt velem, hogy bizonyos dolgokkal nem is terhelem feleslegesen a lelkemet. Az emberi kicsinyességre már nem reagálok. Sokszor figyelmeztettek, hogy előbb nézd meg, ki mondta, csak utána gondolkozz el rajta, de amíg nem vagy elég érett ahhoz, hogy ezt megértsed, felfogd, addig hiába teszel úgy, mint akinek ez nem számít, mert akkor is számít.

Azt például hogyan dolgozta fel magában, hogy Berlinben, noha megérdemelte volna, a Paul Verhoeven vezette zsűri egy dél-koreai színésznő munkáját jutalmazta Ezüstmedvével? Hiszen ahhoz, hogy egy alkotás „a legjobb film” legyen, elengedhetetlen „a legjobb női alakítás”.
Nem ismertem a szabályokat Berlinben. Nem tudtam, hogy a többi filmhez képest milyen a mi filmünk a versenyben. Fogalmam sem volt az alakításokról. Meryl Streep játéka a Sophie választásában etalonszerűen kiemelkedő alakítás, vagy amit Isabelle Huppert nyújt A zongoratanárnőben. De ugyanígy szeretem Cate Blanchett szerepformálásait is. Ezek konstansok a fejemben. Arról viszont, hogy az én munkám mennyit nyom a latban, a Berlinalén fogalmam sem volt. Nem is sejtettem, ott mi számít kiemelkedőnek. Teljesen szűzen mentem a berlini fesztiválra, semmiféle rálátásom nem volt a többi filmre. A forgatás alatt viszont éreztem, hogy itt valami nagyon működik, hogy nehéz, de jól megy. Azzal viszont nem foglalkoztam, hogy ez világviszonylatban, fesztiválokon mennyit ér, mennyit jelent majd. A berlini sajtóvetítés után jöttek az első jelek. Egy külföldi újságíró, aki az első sorban ült, a kezembe nyomott egy cetlit, amelyre azt írta, esélyes vagyok az Ezüstmedvére, vagyis a legjobb női alakítás díjára. Most is kiráz a hideg, ha erre gondolok. És az volt az első rádöbbenésem, hogy igen, tényleg? Az én alakításom, itt? A nagy vetítés után már felötlött bennem, hogy jaj, lehet? Odalépett hozzám ugyanis egy brazil producer, aki azt mondta: „Te kapod az Ezüstmedvét, de amikor átveszed a díjat, említsd meg a nevemet, én ezt megjósoltam neked!” Akkor már úgy éreztem, esélyes vagyok. Vártam, bizakodtam, reménykedtem, bár belül nem jött el az az érzés, az a bizsergés, ami ilyenkor elő szokott jönni, hogy igen, itt lehet valami. Be is igazolódott, mert amikor Enyedi Ildikót visszahívták Berlinbe, a díjátadó ünnepségre, engem pedig nem, tudtam, hogy nem nyertem. Az Ahogy tetsziket játszottam aznap este a Katonában, Ildikó felhívott a kinti gáláról, hogy a zsűri minden tagja elmondta neki, nekem akarták adni az Ezüstmedvét, de egy film csak egy díjat kaphat a fő zsűritől, és úgy ítélték meg, ha ez a film bejárja a világot, az mindennél nagyobb elismerés lesz számomra is. Így csúsztam hát le a díjról!

Csalódott volt nagyon?
Nem. Elmagyarázták ugyanis, hogy ez így valóban sokkal jobb, és az Aranymedvét én is a magaménak érezhetem. Gothár Péter is azt kérdezte, amikor könnyekben úsztam a boldogságtól, hogy: „Na, csalódott vagy?” Én tényleg nem voltam az. Végtelenül boldog vagyok, feleltem. „Jól van, így legalább beutazod a világot” – nyugtatott.

És február óta valóban ez történik. Tíz hónapja utazgat a világban. Fesztiválról fesztiválra, ünnepi bemutatókra. Kolozsvárral kezdődött, majd ment Palicsra, Szerbiába.
Tele a mobilom fotókkal, címekkel, újonnan szerzett ismerősök elismerő szavaival. Kolozsvár nagyon a szívemhez nőtt. Szép város. Palicsra menet négy órát dekkoltunk a határon, és csak úgy jutottam tovább, hogy kiszálltam a kocsiból, átsétáltam a határ túlsó oldalára, ott beültem egy másik autóba, és meg sem álltam a moziig. Átöltözni nem volt időm, a magas sarkúmat tudtam csak felvenni egy ütött-kopott kis mosdóban.

Kassa, Prága, Pozsony, Dunaszerdahely?
Hazai tájak. Dunaszerdahelyre egy délutáni próba után mentem, a film végére értem oda, a közönségtalálkozó nagyon kellemes volt. Az édesanyám, a húgom és a keresztmamám is eljött, de csak pár mondatot válthattam velük, már indultam is vissza, Budapestre. Kassán és Prágában most jártam először. Kassán zsűriztem is. Jó volt. Az is, hogy szlovák közegben lehettem. Ott is, akárcsak Pozsonyban, feltétel nélküli szeretetben volt részem. A pozsonyi vetítésen édesapám is ott volt a barátaival és az öcsémmel. Ők is láthatták, mennyire szerettek engem. Teljesen úgy kezeltek, mintha pozsonyi színésznő lennék. Az övéké. Ez nekem is meglepő volt, nagyon kellemes érzés. Eszembe is jutott, hogy gyerekkoromban milyen gyakran hallottam, bár nem a rokonainktól, hiszen köztük is sok a szlovák, hogy micsoda harc zajlik a két nemzet, szlovákok és magyarok között. Volt is, ez kétségtelen, de mára ezt is átírta az élet. Széttörte darabjaira azt, amiben gyerekként éltem. Semmiféle ellenségeskedést nem tapasztaltam. Mindenki nagyon kedves, barátságos volt velem, és ezt is ennek a filmnek köszönhetem. Az a sok közhely, ami bizonyos dolgokkal kapcsolatosan felhalmozódott bennem az évek során, mind ledőlt. Prágában útbaigazítást kértem az utcán, és azt mondták: „Jaj, milyen helyes szlovák lány!” Vicces volt. Nem kezdtem el magyarázni, ki vagyok, honnan jöttem. Mosolyogtam, és rohantam tovább.

Münchenben is meghajolt egy vetítés előtt.
Fél napnál többet nem töltöttem a városban. Oda a párommal, Ervinnel mentem.

Nagy Ervinnel, aki szintén játszik a filmben. A vágóhíd „bikáját” hozza nagyszerűen.
Reggel törölték a járatot, amellyel Budapestről repültünk volna. Visszaültünk a kocsiba, és húztunk haza aludni. Aztán ismét a repülőtér, majd egy feszített program. Este vetítés, hajnali ötkor vissza Budapestre, mert tízkor már próbám volt a Katonában. De legalább volt egy felejthetetlenül finom reggelink a müncheni felszállás előtt.

Zürich?
Azt már nagyon élveztem. Addigra fel is nőttem az utazásokhoz. Bátrabban vágtam neki a világnak – egyedül! Ma már bármelyik országban ki lehetne rakni, nincs bennem félelem, hogy kire bízzam rá magam. Megállok a lábamon.

Bombay?
Ahhoz nagyon kellett Zürich. A nyugalom, a tisztaság, az elegancia. Indiában minden más volt. Sokszor nyomasztó. A szegénység is, a gazdagság is. Ültem a taxiban, az ötcsillagos szállodából vittek a moziba, egyszer csak hallom, hogy a sofőr lenyomja a biztonsági zárat. Nem értettem, miért. De ahogy megláttam az ablaknál egy kéregető gyerek arcát, azonnal megértettem, hogy így védenek bennünket a koldusoktól. Én viszont nem az életemet féltettem, hanem elsírtam magam a látványtól. Egyébként Bombayban is zsűriztem. Jó volt. Reggeli, film, ebéd, film, vacsora, parti, beszélgetés. Nem tudtam megunni.

Volt olyan meghívása, amelyről lecsúszott?
Izmirben, Törökországban nagyon vártak. Nyár vége volt, elfáradtam a sok utazástól. A Balatont választottam Ervinnel. Utána jött még egy meghívás Izmirbe, de akkor már a színház nem engedett ki. Lehet, hogy meg is haragudtak rám, mert nem mentem. Los Angelesben csak három napot tölthettem volna színházi elfoglaltságom miatt. Annak sem láttam értelmét, könnyű szívvel lemondtam róla. Utazom, elfáradok, szép ruhában meghajolok, másnap vissza, és tíz napig halott vagyok. Nem éri meg.

És most visszamegy Berlinbe, ahol a Testről és lélekről négy jelölést kapott az Európai Filmdíjra. A legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyvíró és a legjobb színésznő kategóriájában.
Tegyük hozzá: a díj harmincéves történetében magyar alkotás ennyi jelölést soha nem kapott még. Történelmet írtunk.

S amióta tudja ezt, milyenek a nappalai, éjszakái?
Angolóráról jövök, remek tanárnőm van. Folyamatosan tanulok. Minden órát elveszettnek érzek, amit várakozással töltök egy színházi próba során. Délelőtt ma is Pintér Bélával dolgoztam, délután a berlini ruhámmal voltam elfoglalva. Arra ugyanis, amelyet kiválasztottam, Ervin azt mondta, a vaníliaszínével tavaszi kollekcióba illő. Ezzel aztán bogarat ültetett a fülembe, és másikat kértem. A divattervezőnő csak annyit mondott: „Puszilom Ervint, de gyere el hétfőn, csinálok újat.” Meg akarok felelni megint, mint februárban. Élvezni szeretném az eseményt.

Ugyanaz az Alexandra készül most Berlinbe, a december 9-i nagy filmes gálára, mint az, aki februárban utazott?
Érettebb lettem, az biztos. Februárban huszonöt évesnek éreztem magam, most harmincegy leszek. Ennyi a különbség.

Minden kategóriának öt jelöltje van. A legjobb színésznők között ott van a Lady Macbethet alakító angol Florence Pugh, a Frantz német főszereplője, Paula Beer, valamint két híres francia színésznő, Juliette Binoche a Jöjj el napfénnyel és Isabelle Huppert a Happy Enddel.
Az angol és a német lányt nem láttam, Juliette Binoche-t kedvelem, de az anyukám jobban szereti, mint én. Nekem Isabelle Huppert a nagy kedvencem. Őt régóta csodálom, minden szerepében más, mert mindenre képes. Különös érzés lesz ott ülni a közelében. De a férfiak kategóriájában is óriási arcok lesznek. Colin Farrell, Jean-Louis Trintignant…

Következő színpadi szerepét a Döblin regénye nyomán készülő Berlin, Alexanderplatzban kapta. Februári útja során eljutott a híres térre, amelynek átláthatatlan élete Fassbindert is megihlette?
Nem, nem jutottam el. Talán most. De kérdezhetek én is valamit? Érezhető rajtam valamiféle változás február óta?

Lehet, hogy csalódást okozok, de azt kell mondanom: nem.
De jó! Közönségtalálkozón voltam nemrég Komáromban, ahol a film után a gimnáziumi osztálytársaim is ezt mondták. Ott volt Mészáros Noémi, a legjobb barátnőm. Ő is azt írta SMS-ben, hogy: „Szandi, olyan vagy ma is, mint amilyennek megismertünk.” Ennek én is örülök.