Egészség

Roman Luknár Madridból hozott testi kínjai

Itthon nyerte vissza a látását.
Szabó G. László

2018. november 27. 14:15

- Képarchívum

Ifjúkora legszebb éveit Spanyolországban töltötte. Ott lett szerelmes, ott kötött házasságot, ott született két gyermeke. Roman Luknár húsz évig madridi lakos volt. 2009-től ismét pozsonyi színész. De már egyedül él. Feleségétől elvált, fiai látogatóba járnak hozzá. Spanyolországi emlékei közül kettő egészségi állapotával függ össze.

Színpadon mikor látta legutóbb kinti közönség?

Napra pontosan tudom. 2004. április 23-án. Nagyon nagymértékben akkor romlott le ugyanis a látásom. Majdnem megvakultam.

Mi történt?

Sokáig sem én, sem a kinti orvosok nem tudták. Hónapokig jártam a madridi kórházakat. Rengeteg kivizsgáláson estem át. Még a legroszszabb is szóba jött. Agyi infarktus, szklerózis multiplex… sok mindennel rémisztgettek. Én tudtam, hogy ennek a színház az oka. Másfél évig minden este ugyanazt az előadást játszottuk Spanyolországban és szerte a világban. És egy este azt vettem észre, hogy már a vakság határán járok. Azóta kiderült: pszichoszomatikus okok játszottak közre. Esküszöm, nekem a partnereim miatt romlott le a látásom. Egyetlen normális embert nem találtam közöttük. Színházban játszottak, közben azt sem tudták, mi az, hogy színjátszás. Két órával az előadás előtt öszszeültek, és kórusban, hangosan sírtak. Csak úgy maguknak, hogy működésbe hozzák a könnycsatornáikat. Ezt így ők fogalmazták meg. Mire színpadra léptek, olyanok voltak, mint a bábok. Élettelenek. De vörös volt a szemük, sápadt az arcuk. Annyira feldühítettek, hogy úgy mondtam el a másfél oldalas monológomat, hogy a nézők döbbent arccal hallgattak. A színészek meg azt hitték, hogy a híres Sztanyiszlavszkij módszert alkalmaztam. Kérték, hogy mutassam meg, hogy csináltam. Menjetek a francba, mondtam. Semmiféle módszerhez nem nyúltam, csak a szöveget értelmeztem. A kérdéseikkel, az agyament „rákészüléseikkel” azonban annyira feldühítettek, hogy idegi alapon teljesen leromlott a látásom.

És elkezdte járni a kórházakat.

Sokáig semmit nem tudtak megállapítani. Még szifiliszre is kivizsgáltak. Ez nem, az nem, amaz nem, húzogatták ki azokat a betegségeket, amelyek nem jöhettek szóba. Huszonnégy órán át a vizeletemet kellett gyűjtenem. Még a bankba is kis üveggel mentem.

Aztán egy nap minden jóra fordult. Ismét tisztán látott.

Hazajöttem Madridból, már hetek óta itthon voltam. Por szállt a szemembe egy bontási helyszínen, kitöröltem, és abban a pillanatban mintha kinyílt volna a szemem. Azóta újra látok. De színházba már nézőként sem járok. Elég volt. Idegileg már az is megviselne talán.

Meglepően őszintén beszél a Madridból hozott prosztatagondjairól is.

Tünetmentes, alattomos betegség ez. Negyven év felett jó, ha rendszeres szűrésre jár az ember. Ötvenéves kor után ugyanis negyvenszázalékos az előfordulás. Főleg, ha a családban már másvalakinek is voltak ilyen panaszai. Amióta itthon vagyok, én is rendszeresen járok ellenőrzésre.

Mikor észlelte először, hogy valami nincs rendben?

Pár évvel azután, hogy Madridba költöztem. Irtó nehezen viseltem az ottani hőséget. Sokszor reggel hatkor már 29 fokot mutat a hőmérő, napközben meg 45 fokot árnyékban. Éjjel a 30 fok is gyakori. Kínomban mezítelenül feküdtem ki az erkélyre, a csupasz betonra, hogy legalább az hűtsön. Ha valaki alattunk ment el az utcán, lentről csak a kéz- és lábfejemet látta kidugva. Hason fekve ott aludtam, vagy órákon át a hideg vízzel teli kádban ültem, és olvastam. Az egészségembe került mindez. Félévente jártam az urológiára, vérvételre. Szerencsére nincs nagy baj, csak a gyakori átfázások nyomot hagytak a prosztatámon. Vizelési zavaraim vannak. Ha pisilnem kell, akkor azonnal. Nem tudom visszatartani. Ezért nem is nagyon iszom, ha filmezek. Csak ha végeztem. Jártam egy kínai orvoshoz is, akupunktúrás kezelésekre. Hol a fülemet szurkálta, hogy deréktájban nyomkodta belém a tűket. Nem tudom, mennyit segített rajtam, mert azóta is többször előfordult már, hogy el kellett bújnom valahol az utcán. A házbeli, földszinti virágcserepek is tudnának mesélni rólam, mert vannak helyzetek, amikor már nem is merek beszállni a liftbe. A „Ne öntözzék túl a virágokat!” felszólítás a postaládák mellett nekem szól a házban, de rajtam kívül senki sem tudja. Emberi dolog ez, bárkivel megeshet.

Nyilván mindent megtesz, hogy ne fázzon fel.

Csúnya betegség a prosztatarák, szeretném elkerülni. Mindig van nálam pótzokni. Nem járok mezítláb. Még vendégségben sem vagyok rest felhúzni egy melegebb zoknit, ha érzem, hogy hideg a padló, és nem elég a papucs. Nyáron pedig, amióta itthon vagyok, nem ülök hideg vízben. Récsén, ahol lakom, közel az erdő a lakásomhoz. Ott a legnagyobb hőségben is kellemesen érzem magam.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Kegyetlen harc a kecsői földekért

Több helyen havazásra figyelmeztet az SHMÚ

A munkaerőhiány a béreken is meglátszik

Maláriában elhunyt Stanislav Lieskovský, aki a DAC-ban is játszott

Újra emelkedik a kőolaj ára

Sztárunk a VASÁRNAPBAN Presser Gábor és Oláh Ibolya

Legfrissebb galériák
Olvasta már?