Miért kell foglalkozni a csecsemővel?

A szervezet nem csupán a korai szakaszokban, de a fejlődés egész folyamatában alkalmazkodó és aktív. A fejlődéslélektan mai álláspontja szerint a korai gyermekkor nem fixálja a viselkedést, ugyanakkor a fejlődésben határozott folyamatosság érvényesül. Ha tehát a csecsemő nem képes kapcsolatot létesíteni az anyjával, ebből nem az következik, hogy bűnöző lesz, hanem a személyes viszonyai sérülnek.

Egy kutatás eredményeiből arra következtethetünk, hogy a gyermekotthonokban nevelt gyerekeknek, akiket ötéves korukig több mint ötven gondozónő nevelt, s ezért képtelenek voltak szoros kapcsolatot kiépíteni, iskoláskorukra figyelemkeresőkké, nyugtalanokká, engedetlenekké és társaik között népszerűtlenekké váltak. Ugyanakkor, annak igazolására, hogy mindez valóban a csecsemő és kisgyermekkori kapcsolatlétesítési hiány következménye, bizonyítja az a tény, hogy azok a gyerekek, akik a csecsemőkor után nevelőszülőkhöz kerültek, és körülményeik megváltoztak, az iskolai viselkedésük nagyon hasonlított azokéhoz, akik kezdettől folyamatosan intézetben nevelkedtek. Vagyis feltételezhető, hogy a csecsemőkori tapasztalat, illetve bizonyos tapasztalat hiánya döntő szerepet játszik a későbbi szociális lemaradások vonatkozásában.

A vizsgálatok azt mutatják, hogy az élet bizonyos szakaszában minden fiú elkövet valamilyen minimális bűncselekményt. Ezek a fiúk semmiben sem térnek el az átlagtól, mivel ők maguk alkotják az átlagot. Viszont azok a gyerekek, akik viselkedésükben markánsan különböznek a többi gyerektől, eltérő a családi hátterük is, és más az életstílusuk. Az említett korai szeparációs tapasztalaton kívül szerepet játszik az agyi károsodás és a családi légkör is. Azt a tényt, hogy az agyi károsodás oka lehet az érzelmi és viselkedési zavaroknak, számos vizsgálat bizonyítja. Továbbá azt is bizonyították, hogy a gyermek normálistól eltérő fejlődésének oka a család belső, sajátos atmoszférája, a családi viszály. A vizsgálatok egyértelműen bizonyították, hogy a normálistól eltérő, deviáns magatartás csaknem kétszeresére nő azoknál a gyereknél, ahol a szülők elváltak, míg csak igen gyengén nő azoknál a gyerekeknél, ahol az egyik szülő meghalt. Vagyis nem a családi felbomlás miatt olyan, amilyen a gyerek, hanem a felbomlást előidéző viszály és diszharmónia vezet a gyerek antiszociális viselkedéséhez.

A szerző pszichológus