Egyet az anyának, egyet az apának… és ezzel be is fejeztem

Érett fejjel, 27 évesen döntöttem úgy (persze a férjemmel együtt, aki 2 évvel idősebb), hogy itt az ideje gyermeket vállalni. Nagyon nagy szerencsém volt, mert 2 hónappal később már terhes is voltam. A terhességet nagyon jól viseltem, a 3. hónap végéig edzőterembe jártam, végig dolgoztam, jöttem-mentem. A szüléstől kicsit féltem, de azzal biztattam magam, hogy már annyi nőnek sikerült, én is kibírom valahogy.

1999. július 21-én jött el a nagy nap. Már éjszaka furán éreztem magam, nem sokat aludtam, a fájások egyre gyakrabban jelentkeztek, de nem akartam elsietni az utat a kórházba (barátnőim, ismerőseim rémtörténetekkel szórakoztattak, 2-3 napos kórházi vajúdásokról beszámolva). Aztán délelőtt 10 órakor mondtam a férjemnek, inkább menjünk, legfeljebb útközben megállunk bevásárolni. A pénzköltésből nem lett semmi, meg sem álltunk a szülészetig. Ott aztán elbúcsúztunk (akkoriban még nem volt divat a papás szülés, emellett a férjemet sem éppen abból a fából faragták, hogy ilyen helyen jelen legyen). Felballagtam az emeletre (a kórházunkban a földszinten van a nőgyógyászat, az emeleten a szülészet), hangosan köszöntem, semmi válasz. Rövid várakozás után körülnéztem, sehol senki, egy beteg, orvos, ápoló. Leballagtam a táskámmal a földszintre, ott is mindent körbejártam, sehol senki. Újra irány az emelet (5 perces fájásokkal nem is rossz teljesítmény ennyit mászkálni), persze eredménytelenül. Már a könnyeimmel küszködtem, elindultam lefelé, lelki szemeim előtt már lejátszódott első gyermekem világrajövetele a kórház udvarán, betegek és a büfés néni közreműködésével, amikor a földszinten találkoztam egy nővérrel. Csodálkozva kérdezte: Maga mit keres itt? Nem tudom, milyen választ várt egy nagy hasú, táskával felszerelkezett kismama kinézetű alaktól, de én az igazságnak megfelelően válaszoltam: szülni jöttem. Erre ő csodálkozva összecsapta a kezét: Jé, itt már két hete nem volt szülés, attól tartottunk, bezárják az osztályt. Hamarosan előkerült a személyzet többi tagja is, kaptam szobát, hálóinget, sürögtek-forogtak körülöttem a nővérek és egy nagyon kedves fiatal orvosnő. A vizsgálat alapján azonban úgy gondolták, hogy kissé elsiettem a kórházba jövetelt, jó, ha holnap megindul a szülés. Mondtam, bízzák csak rám, elkezdtem lépcsőzni kb. 12 órakor, kettőkor már fel kellett feküdnöm a szülőasztalra. Közben megérkezett a nőgyógyászom is, akinek aznap éppen „operálós” napja volt, és amikor meghallotta, hogy a páciense szül, bejött a szülőszobára. ĺgy már jókora társaság gyűlt ott össze, kedélyesen beszélgettünk egészen 4-ig, akkor ugyanis teljesen abbamaradtak a fájások, így az orvos tanácsára infúziót kaptam. Ennek köszönhetően fél 5-kor már a világon volt a kisfiam, 3300 g-mal és 53 cm-rel. Első dolga volt lepisilni az őt világra segítő doktor bácsit, nem kis vigadalmat kiváltva. Már én is azt hittem, túl vagyok a dolgon, viszont miután fél óra elteltével sem távozott a méhlepény, elaltattak, és úgy távolították el.

Második terhességem sokkal nehezebben „jött össze”, majdnem egy évig jártam különféle kezelésekre, míg végre teherbe estem. Annál nagyobb volt az örömöm. A 9 hónap ebben az esetben is jól telt, csupán a pici ijesztett rám, ugyanis a 38-ik hétig farral feküdt. Az utolsó előtti tanácsadáson vette észre az orvos, hogy már megfordult. A szülés viszont teljesen másként zajlott, mint a fiamnál. Éjjel elment a magzatvizem, persze rögtön indultam a kórházba, bár még alig voltak fájásaim. Az orvos és a nővérek nem lelkesedtek az ébresztő miatt, lefektettek, hogy pihenjek. Mivel a szülés reggelig nem indult meg, a magzatvíz viszont folyt, az orvos ismét az infúzió mellett döntött. Én is aggódtam a piciért - akiről akkor még azt sem tudtam, fiú-e vagy lány –, ezért egyetértettem, bár tudtam, hogy az infúzió okozta fájások sokkal intenzívebbek. Életem eddigi legnehezebb másfél órája következett, a 3 percenkénti fájások között alig jutottam lélegzethez. A tolófájások is erősek voltak, ennek ellenére csak a nővér segítségével bírtam kinyomni a babát. Mint kiderült, nem is csoda, a kisasszony ugyanis 4200 g-ra hízott fel a hasamban. Ő is 53 cm volt, mint a bátyja. Az altatást megúsztam, a méhlepény ugyanis rögtön megszületett. Az orvos első kérdése az volt, mennyit híztam. Meglepte őt a válaszom, hogy csak 9 kg-ot. A varrás tovább tartott, mint maga a kitolás, de már csak arra vártam, hogy mikor nézhetem meg az én óriásbébimet.

Szóval én már teljesítettem az egyet az anyának, egyet az apának jelszót, s úgy döntöttem, az egyet a hazának részt kihagyom, így hát véget az én szüléseim története. Ildikó