Alois Alzheimer, az „őrültek kastélyának” segédorvosa

A betegséget először Alois Alzheimer német orvos, pszichiáter írta le, aki 1864. június 14-én született a bajorországi Marktbreitben.

Már kiskorától a tudomány vonzotta, szobája tele volt állat- és növénygyűjteményekkel, kémcsövekkel, mikroszkóppal.
1888-tól a frankfurti elmegyógyintézet segédorvosa volt. Az „őrültek kastélyának” nevezett intézményben akkoriban forradalmian újnak számító módszerekkel kísérleteztek: az iszákosokat munkaterápiára fogták, a mániákusokat fürdővel kúrálták. Alzheimer munkája mellett az idegrendszer patológiáját, különösen az agykéreg kóros elváltozásainak anatómiáját tanulmányozza az elhunyt betegeken.

Az intézetbe 1901-ben vették fel azt az Auguste D-nek nevezett 51 éves asszonyt, akinek esetleírása nyomán megszületett az „Alzheimerkór” kifejezés. Alzheimer nyomon követte az asszony leépülésének folyamatát, s amikor az 1906-ban teljesen elbutulva meghalt, agyát is ő boncolta fel. A várt lágyulásnak és meszesedésnek nyomát sem találta, de három rendellenességet is megfigyelt: az agykéreg jóval vékonyabb volt a normálisnál, az idegsejtekben különös anyagcseretermék rakódott le, és az idegsejtek nyúlványai, a neurofibrillumok túlélték a sejtek pusztulását.
Később a szifiliszre összpontosított, 170 részletesen dokumentált eset alapján leírta az összes, a kór által okozott agyi elváltozást. 1904-ben pszichiátriai klinikát nyitott. Intézetébe özönlöttek a páciensek, a diákokat anatómiai laboratóriumában oktatta. A hallgatók szerint felejthetetlen látvány volt, ahogy az orvos cikázott a mikroszkópok között, nyakában lógó cvikkerrel, kezében az elmaradhatatlan szivarral, amelyet csak magyarázat közben tett le; a nap végén minden mikroszkóp mellett legalább egy csikk hevert.

Első feleségének halála után regénybe illő módon nősült meg újra. Egyik kollégája és jó barátja kikúrált egy bankárt betegségéből, aki ezután tudományos expedícióra indult Afrikába. Alig kötött ki a hajó, a pénzember idegösszeomlást kapott, és barátja kérésére Alzheimer hozta haza a házaspárt. A férj nem sokkal később meghalt, ő pedig elvette az özvegyet.

A tudóst 1912-ben II. Vilmos császár a Breslau-i (ma Wroclaw, Lengyelország) egyetem professzorának nevezte ki. Boldogan indult útnak, de már a vonaton rosszul lett, egészségi állapota gyorsan romlott. Élete utolsó három évében már csak a kutatásra maradt ereje, egyetemi kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni. Ötvenegy évesen, 1915. december 19-én halt meg.

(informed)