Bükkszentkereszt, a Bükk gyógyító tüdeje

Két hete voltunk már fent a hegyen, amikor jöttünk, a mama rendszeresen asztmás rohamoktól szenvedett, most meg már napok óta csak ritkán köhögött, akkor is csak egy kicsit. Én meg két hete dolgoztam egy szlovák mészégető családnak, éjszaka kellett a boksára (mészégető kemence) vigyáznom, tüzelnem, aztán amikor reggel jött a váltás, leballagtam az „alsó kocsmába” (hivatalosan Vadász étterem), és amikor beléptem, a fal mellett ülő és beszélgető öregek már nem váltottak át szlovákra. Befogadtak három év alatt, már nem voltam „idegen”. Napi kétezer forintot kerestem, nagy pénz volt ez akkor, nem csak egy gyereknek. Akkoriban nem volt munkanélküli ember a faluban, aki akart, dolgozott, aki nem dolgozott, azt hamar kivetette a falu közössége. A napi kétezer forintot csak egy hónap múlva tudtam értékelni, a debreceni egyetemet akkor kezdtem, a havi ösztöndíjam ezernégyszázharminc forint volt. Húsz napot dolgoztam, a jó szlovákok jóvoltából megvolt az egyéves megélhetésem. Nem beszélve arról, hogy mivel néprajz szakra is jártam, mindenféle terepgyakorlat nélkül megismerhettem, hogyan létezik és működik egy zárt etnikai és nyelvi közösség Magyarországon, hogyan tudja megőrizni nyelvét és kultúráját, és hogyan tud nyitni, és befogadni „idegeneket” is.
Mert akkor még Bükkszentkereszt lakosságának egy része, az ún. „őslakososok” zárt közösségként működtek. Ennek legegyszerűbb jele az volt, hogy amikor építettük a nyaralónkat (Szlovákiából darabokban szállított faház, összeszerelési útmutatóval, amolyan erdei legó), és leküldtek a kocsmába hideg sörért, ahogy beléptem, azonnal „nyelvet váltottak”, mintha valami hatalmas titkuk lenne egy tizenhat éves fiú előtt. Később rájöttem, hogy évszázados, beidegződött védekezési ösztön volt ez.

A magyarországi szlovákok szórványokban élnek. Legnagyobb részük Békés megyében él, kulturális központjuk Békéscsaba, ahol szlovák konzulátus is működik. Jelentős szlovák kisebbség él Budapest mellett a Pilisben is. Külön történet a nyírségi tirpákoké, akiknek az elnevezését tévesen pejoratív szitokszóként is használják. A valóság az, hogy a Rákóczi-szabadságharc után Nyíregyháza lakossága szinte teljesen elnéptelenedett. Nyíregyháza akkor a Károlyi-család tulajdona volt, Károlyi Ferenc szlovák telepeseket hívott feltölteni a lakosságot, és megművelni a parlagon levő földeket. Napra pontosan 1753. május 16-án 331 szlovák család jelent meg Nyíregyházán. Kaptak házat, és a város környékén földet, amire házakat építettek. Tavasztól őszig ezeken a tanyákon (későbbi elnevezésük szerint bokortanyákon) éltek, télire beköltöztek a városba. Nyíregyháza lakosságának – II. József idején – kilencven százaléka tirpák volt. Később a százalékarányuk csökkent. A Beneš-dekrétumok után a családok nagy része önként (!) Szlovákiába, Léva környékére költözött.

A bükki szlovákok (Bükkszentkereszt, Répáshuta, Bükkszentlászló) szintén „vendégmunkások” voltak, és megjelenésük összefügg a tizennyolcadik században a Diósgyőr melletti Szinva- és Garadna-patak völgyeiben kialakuló iparhoz, a hámorokhoz (érc) és hutákhoz (üveg).

Bükkszentkeresztet 1755-ben alapította Simonides János, aki az itt már meglévő hutát bérelte és épített köré egy falut, szlovák, ill. ruszin munkásokat hozatott.
Eredeti neve Újhuta volt, csak 1940. február 16-án vette fel a Bükkszentkereszt nevet. Az itt lakók nem uradalmi szolgák voltak, hanem szabad emberek, „szakmunkások”, ezt a jogukat a szepesi magyar királyi kamara is megerősítette. Simonides igyekezett gondoskodni a „falujáról”. Fakápolnát, kocsmát és kuglipályát (!) is épített, saját pénzén szlovák nyelvű papot is hozatott. Mivel a falut körülvevő megművelhető minimális föld a koronauradalom (erdőkincstár) tulajdona volt, a lakosság elkezdett a mész- és szénégetéssel illetve fuvarozással foglalkozni. A feljegyzések szerint még a múlt század negyvenes éveiben is egészen Máramaros-szigetig vitték lovas kocsin az égetett meszet.

A magyarországi GKI (Gazdaságkutató Intézet) legújabb felmérése szerint hamarosan eltűnhet a magyarországi falvak egyötöde. Kíváncsi voltam, milyen most az én szeretett falum, megmaradt-e még a szlovák identitástudat, vannak-e még gyerekek, és égetnek-e még meszet. Húsz éve nem jártam ott, felkerekedtem hát.

Gimnáziumban volt egy bükk­szentkereszti osztálytársam, Mat­iscsák Ernő, az őslakosok leszármazottja, sokszor irigyeltük. Akkor még volt tél, ha novemberben leesett a 30-40 centis hó, akkor az tavaszig megmaradt, néha nem jártak a buszok se, nyugodtan késhetett, vagy éppen tényleg nem tudott lejönni a faluból. De mivel az erdei faszállításhoz lovas kocsi kellett, nagyon sok háznál volt szán is; a lovas szánozás, amiért a városi gyereknek hétvégente fizetni kellett, a falusinak természetes volt. Ja, és ingyenes. Megkérdeztem most tőle, milyen volt a gyerekkor Bükkszentkereszten. Az alábbiakat válaszolta: „A mindennapok része volt az erdő, ez volt a játszótér a bicikliző és kirándulóhely is. Az erdő adta termések, szamóca, málna, szeder, gomba, mogyoró gyűjtése különleges élmény volt, azokat az ízeket a termesztett növények sosem tudják visszaadni. A gyerekek a kályha begyújtását, az állatok gondozását nem tanulták, hanem a mindennapok része volt.” Ernő szavait olvasva eszembe jutott, amikor a Lillafüred mellől a faluba felvezető Száraz-Szinva-völgyön mentem gyalog fel vagy le, a vízmosást övező bokrokról vagy beljebb a bükkös aljáról mennyi szedret szedtem. Az egyik szomszédomnak meg valódi „gombatérképe” volt, rendszeresen feljegyezte, merre járt a hegyen, milyen idő, mennyi csapadék volt, milyen és mennyi gombát szedett. Jó tízévnyi adat volt már benne, amikor építkeztünk. Később rendszeresen elvitt gombászni, előre megterveztük az utunkat, soha nem tértünk vissza üres kézzel.  

Bükkszentkeresztre megérkezni is gyönyörű dolog. Miskolcról indultam a reggel nyolc negyvenes busszal, gondoltam néhány ember lesz csak szerda reggel, dolgozni biztosan nem mennek az emberek. Ehhez képest félig megtelt a busz. Mire elértünk Majláthig, ami tulajdonképpen a Bükk kapuja, teljesen megteltünk. Innen már csodálatos úton mentünk tovább, a Szinva-völgyében előbb Alsó- majd Felsőhámoron keresztül, aztán megpillantottuk Lillafüreden a Palota Szállót, majd elmentünk a híres (éppen kiszáradt) vízesés felett, ahol József Attila írta az ódát. Lillafüredtől szerpentinút vezet egészen a faluig, ami Magyarország második legmagasabban fekvő települése 600 m körüli átlagmagassággal.

Ahogy beérünk a faluba, az üdülősor elején van az első megálló. Az üdülősor egyetlen utcából áll, mivel csak a bal oldalon vannak egymás mellett házak, több mint egy kilométeren át, jobb oldalon kezdődik az erdő, ezért Erdőalja utcának hívják. Teljesen kiürült a busz, a többnyire idős emberek szinte rohanva, sokan botra támaszkodva vagy bicegve, elindultak be az utcán. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

A Gyógyító kövekhez mentek, mondta a pultos hölgy, a következő megállónál levő büfésor egyik kis büféjében. A Gyógyító kövekről nemcsak hallottam már, hanem magam is fel akartam keresni. Amikor itt volt házunk, gondolom, akkor is itt voltak a több százmillió éves kövek, gondolom, akkor is gyógyító hatásúnak vélték, de a nyolcvanas-kilencvenes években még nem volt ilyen mértékű az ezo- vagy bioturizmus.
Ilyen korán? – kérdezetem.

A hölgy legyintett, vannak, akik a hajnali járattal jönnek, télen is. Majd odafagy a seggük a kövekhez. Na, ők legalább bejönnek egy-egy forró teára. Nagy haszon…
És miért rohantak?

Hogy legyen elég hely. Mert egy kőre csak egy ember ülhet le. Ha ráül más is, elveszi az energiáját. Aki lemarad, az, amíg nem üresedik meg egy kő, a fákat öleli. Abban is van gyógyító erő. Fura népek, mélázik el. Nemrégen Sopronból jött egy teljes busz. Gyógyultak vagy két órát a köveken, aztán bevásároltak Gyuri bácsi boltjában, majd azért, ha már ennyit utaztak, részt vettek Gyuri bácsi füves kertjében egy gyógynövénytúrán, ami négy óra, és mentek vissza Sopronba. Nem tudja elképzelni, Gyuri bácsi mennyire híressé tette a falut. A Gyógyító kövekkel együtt teljes egészségturizmus alakult itt ki, a mi kis falunkban.

Mielőtt feljöttem volna ide, megbeszéltem a Bükkszentkereszten működő Bükki Szlovák Nemzetiségi Általános Iskola igazgatóhelyettesével, Szászné Sándor Erikával, aki maga is szlovák származású, hogy bemutatja az iskolát, beszél a gyerekek és a falu életéről. Azt, hogy a mészégetés megszűnt, már a telefonban megbeszéltük. Olcsóbb és gazdaságosabb a meszet Németországból behozni, mint itt küszködni vele. Hát igen, gondoltam, nálunk már minden kézműves, csak a mész nem.

Amíg a kb. kétszáz méterre levő iskoláig sétálok, megállapíthatom, hogy legyen nyár, legyen dögmeleg, nagy itt a forgalom. Előbb egy óvodás társaság jön az óvó nénikkel, sorban állnak a fagyisnál, gondolom, a nyári táborban ma az lesz a tízórai. Aztán egy biciklis csoport jön, lehetnek vagy húszan, egyenpólójukon felirat: Bükki Mountain Bike Maffia. Tekernek felfelé rendületlenül, mi lesz, ha felérnek a hegyre, és az erdőben száguldanak? Kicsit elérzékenyülök, bottal bicegek lefelé, eszembe jut, hogy néhány nappal ezelőtt a tokiói olimpia egyik legnagyobb magyar sikerét érte el egy tizenkilenc éves lány, aki hegyikerékpározásban három hatalmas svájci csaj mögött a negyedik lett. Hát itt nincsenek svájci hegyek, csak a Kis-Dél vagy a Lőrinc-hegy, esetleg egy sprint a Rókalyukig. A hegyikerékpár egyébként az általános iskolai testnevelés része, az iskolában működik a Bringa Akadémia. (Jaj, városi srácok és lányok…)

Az iskola honlapján az is szerepel, hogy „tantervünk tartalmazza a lovaglást, melyet a helyi lovarda közreműködésével bonyolítunk. A téli hónapokban sí-  és sífutásoktatásra is van lehetőség, s diákjaink rendszerint szánkón érkezhetnek iskolánkba”.

Hát ez most elmaradt, mondja Erika, egyrészt a pandémia miatt oktatás se volt, lovarda se, no meg hó se. Lehet online lovagolni, és szánkózni is, mondom, de ez most nem tűnik túl viccesnek, nem én küszködtem az iskolával és a gyerekekkel. Leülünk az első osztályosok tantermében, a táblán még ott vannak az utolsó napi rajzok, a falon a szlovák abc betűi és a házi állatok aranyos-humoros rajzokkal. Felteszem azt a kérdést, ami harmincöt év emlékein alapul, de a ma válaszára vagyok kíváncsi, hogy mennyire működnek közösségként a bükkszentkereszti szlovákok. Szlovák óvoda van, a szlovák iskolában ülünk, a faluban kétnyelvű feliratok vannak mindenhol.

Harmincéves a szlovák nemzetiségi klubunk, amelyik énekkart is működtet, válaszol Erika, van szlovák nemzetiségi önkormányzatunk is. Ez a nemzetiségi klub tulajdonképpen kapocs a falu kollektívájának az életében. Vannak az iskolában ún. szlovák nemzetiségű projektnapok, amikor a klub idősebb tagjai tematikus előadásokat tartanak a gyerekeknek. Milyen volt a régi szlovák karácsony, milyen volt a régi Bükkszentkereszt, milyen munkából éltek, milyen volt a mészégetés, milyen volt a lakosságcsere, milyen volt itt szlováknak lenni? Ezt a tudást próbálják meg továbbadni, hogy megmaradjon a folytonosság, hogy megértsék a gyerekek, hogy lehet egyszerre szlovák és magyar származásúnak is lenni.

A tirpákok jutnak eszembe, akik nagyrészt önként mentek ki (vissza?) Szlovákiába. Voltak, akik kikerültek és visszajöttek?

Bükkszentkeresztről már a negyvenes évek elején a jobb élet reményében kiköltöztek családok Szlovákiába, azzal hitegették őket, hogy kapnak házat, földet. Az én nagyszüleim is így kerültek Rozsnyó környékére Csucsom (szlovákul Čučma) mellé, ahová akár havonta is kijártunk a „normál” időkben. Már megint ez a pandémia, de lassan csak helyre áll a rend. Valóban kaptak egy jó nagy földterületet, de soha nem gazdagodtak meg. A bükkszentkeresztiekre jellemző volt, hogy nagyon dolgos, nagyon szorgalmas nép volt, de mégsem lettek kiemelkedően gazdagok odaát se.  Én nem nagyon hallottam arról, hogy valaki visszatelepült volna Szlovákiából Magyarországra.

És akkor az ön családja, hogy jött vissza?

Úgy, hogy a bükkszentkereszti családok nagy része Rozsnyó környékén élt, de néha visszajártak, a mi családunk egy része, például a leendő édesanyám is Bükkszentkereszten maradt. És egyszer csak megismerkedett az édesanyám édesapámmal. Hét évig leveleztek úgy, hogy közben összesen háromszor találkoztak. Hét év után találkoztak újra Bükkszentkereszten egy bálban, amire már mind a ketten nagyon készültek, és akkor megtörtént a lánykérés. Aztán jött a várakozás megint, apukám ottmaradt Csucsomban, anyukám meg itt, Bükkszentkereszten. Aztán én már itt születtem később.
Van-e szlovák identitás a faluban? – kérdeztem.

Igen-igen. Minden évben májusban megrendezzük a szlovák nemzetiségi napokat. Nagyon sok vendégünk van Szlovákiából is, de a környékbeli magyarországi szlovák településekről is, Csabacsűdről, Répáshutáról, Bükkszentlászlóról, és ezzel is arra sarkalljuk a gyerekeket, hogy az iskola mellett akár szlovák nemzetiségi táborokban is vegyenek részt, minél jobban tanuljanak meg szlovákul. Most már az iskolában is van mindennapos szlováknyelv-oktatás, illetve szlovák nemzetiségi óra, heti öt órában tanítjuk a nyelvet.

Szívesen tanulnak a gyerekek szlovákul? Vannak, akik még otthonról hozzák a nyelvet, és vannak-e olyan magyar gyerekek, akik szlovákul tanulnak?
Egy kicsit régebbről indulnék. Érdekes dolog, de mi indítottuk be a szlovák nyelvet a miskolci Kossuth Gimnáziumban. Bükkszentkeresztről jártunk le, és érkezett hozzánk Szlovákiából egy magyar tanárnő, de tudtuk, hogy a második szakja a szlovák. Mi angolosok voltunk ugyan, de az érettségi miatt megkérdeztük, hogy nem lehet-e szlovák nyelvből is érettségizni? Ugyan nem volt önálló óránk, csak olyan szakkör jellegű, de végül szlovákból mint nemzetiségi nyelvből érettségiztünk. Visszatérve a nyelvoktatásra. Mi nem vagyunk  kéttannyelvű iskola, csak szlovák nyelvet oktató, nemzetiségi iskola. A szlovák nyelvvel szerencsénk van, hiszen amióta az érettségihez két nyelvre van szükség, adódik, hogy az angol mellett miért ne lehetne a szlovák az. És az itt élő nem szlovák vagy betelepült szülők is szívesen taníttatják szlovákul a gyerekeket. Mivel az általános iskolában heti öt órában tanítjuk a szlovák nyelvet, így megalapozzuk azt, hogy legalább egy alapfokú nyelvvizsgát kaphassanak a gyermekeink. Úgyhogy minden évben 8–10 napos nyelvi táborba járnak a tanulók Szlovákiába, tiszta szlovák nyelvi környezetbe. Előny a tanításban, hogy a felső tagozaton az osztálylétszám általában tíz fő, volt olyan év, hogy a nyolcadikos tanulók fele megszerezte a szlovák alapfokú nyelvvizsgát. Egyébként azt mondhatom, hogy igen, szívesen tanulják a gyerekek a szlovák nyelvet, mert otthonról azt hozzák, hogy nemcsak az angol létezik, hanem jó, ha a szomszédos ország nyelvét is megismered, a szlovák gyerekeknél meg azt, hogy jó, ha a kinti rokonok nyelvét is ismerik.

Az, hogy nyolc–tíz fős osztályok vannak, lehetővé teszi, hogy egyénre szabott tanítást végezzünk. Tavaly összesen nyolcvannégy  gyerek járt az iskolánkba. Az alsó tagozaton átlagban kilenc–tizenegy gyermek szokott lenni, tavaly hatan voltak, most az elsősök nagyon sokan lesznek, tizenheten. Mi úgy járunk be ide tanítani, mintha a saját gyerekeinket tanítanánk. Mivel kicsi a létszám, mondjuk a nyelvoktatásban is, bármilyen elrontott dolgot, akár egy grammatikai szabályt, ami eltérő a magyar és szlovák nyelvben, meg tudunk személyre szabottan beszélni a gyerekekkel. Nálunk a tanári karban mindenki többdiplomás. A problémás gyerekeket is észrevesszük, vannak gyógypedagógusaink is.  Megpróbálunk segíteni nekik, nem elfojtani a problémát, hanem megoldani. Az óvodából a legtöbb gyerek hozzánk kerül, már az óvodával kapcsolatot teremtünk, és jellemzést kapunk a gyerekekről. A kiscsoportokban a tehetséggondozásra is nagy hangsúlyt tudunk helyezni.

Fentebb említettem a GKI jelentését a megszűnő falvakról, ez Bükkszentkeresztet nem fenyegeti. Néhány éve bevezette a magyar kormány az ún. CSOK-ot (Családi Otthonteremtési Kedvezmény), ami három gyermek megléte vagy vállalása esetén lakásvásárlásra tízmillió forint vissza nem térítendő hitelt ad.  Aztán, pont a falvak megmentésére jött létre a Falusi CSOK, ami házvásárlásra ötmillió, felújításra még ötmillió forintot ad. Van egy lista, amely azon településeket tartalmazza, amelyekre érvényes ez a kedvezmény. Bükkszentkereszt rajta van, így történhetett meg, hogy jelenleg egyetlen eladó családi ház van a faluban, az is csak azért, mert túl drágán árulják. Felvetődik azonban egy kérdés, most, hogy ennyi „idegen”, költözik a faluba, mi lesz a szlovák identitással? Az, hogy ennyi fiatal érkezik gyerekekkel vagy tervezett gyerekkel, ez nem borítja-e meg ennek a nyugodt falunak a nemzeti identitását? És mennyire alakíthatja át az iskolát, mert vagy itt helyben járnak iskolába a gyerekek, a legközelebbi iskola, egy Waldorf-iskola Garadnán van, vagy bejárnak a szüleikkel Miskolcra. Először Ernő barátomat kérdeztem, aki eddig Miskolcon lakott, de öregedvén (remélem, nem bántom meg) már félig visszaköltözött a faluba : „Az elmúlt időben valóban sok, nem a faluból származó család telepedik le, ezzel a korábbi, viszonylag zárt közösség megszűnik. Azt gondolom, mind a régebben itt lakóknak, mind a most ideköltözötteknek alkalmazkodniuk kell egymáshoz. A falu hagyományait és szokásait, nyugalmát, remélem, sokáig meg lehet őrizni, hiszen ez teszi vonzóvá az ittélést, ami miatt ide, és nem más településre költöznek az emberek.”

Erika se látja tragikusnak a helyzetet. Vannak már olyan szülők, akik gyerekkel együtt költöztek a faluba, és annak tudatában íratják be a gyerekeiket az iskolába, hogy itt heti öt órában szlovákul is kell tanulniuk. Ezt mindenki elfogadja, sőt még ezek a gyerekek, akik otthonról nem tudnak semmit hozni nyelvileg, néha ők a leglelkesebbek.

A gyerekek azért nem ülhetnek egész nap az iskolapadban, főleg ilyen környezetben.

Mi „ökoiskola” is vagyunk, elnyertük már többször ezt a címet, most az örökös címért hajtunk. A tanárok is arra kényszerítik magukat, hogy felkészültek legyenek, interaktív anyagokkal kivonulnak órán a természetbe. Ha az időjárás engedi, akkor kint tartják az órákat, de szednek gombát, makkot, gyógyfüveket. Nemrégen voltak Gyuri bácsi füves kertjében tematikus túrán (ami négy óra hosszú volt) , utána különféle gyógyteákat ittak. Gyuri bácsinak van egy terme az iskolánkban is, interaktív táblán tart előadásokat, nemcsak a tanulóknak, hanem az ideérkező csoportoknak is.

De ki is az az emlegetett Gyuri bácsi, aki híressé tette Bükkszentkeresztet?

Szabó György 1928-ban született Miskolcon, tehát nem bükkszentkereszti származású. Már gyerekkorában érdekelték a gyógynövények, az erdő-mező növényei.

A nagyanyja volt a tanítója, akit javasasszonynak tartottak, és aki szerint fűben-fában orvosság van. Szabó György idősebb korára lett mindenki Gyuri bácsija. Évtizedekig gyűjtögette, elsősorban Bükkszentkereszt környéken a gyógynövényeket, és készített belőle teakeverékeket, amelyeket a miskolci Búza téri piacon árult, és Gyuri bácsi lett belőle. Teái egyre népszerűbbek lettek, amíg az ún. György-teája, amit cukorbetegség megelőzésére, kezelésére ajánlott, gyógyászati engedélyt kapott. Valóságos György-tea-láz lett úrrá az országon, súlyos cukorbeteg édesapám is használta, néha helyre is hozta a cukrát. Megnyitotta első boltját Bükkszentkereszten, aztán Miskolcon és Budapesten is.

A teakészítés mellett felvilágosítással, tanítással is foglalkozik, tavaly nyitotta meg új gyógynövénykertjét, amelyben százötven féle gyógynövényt lehet megtekinteni és kipróbálni.

Mivel csak előzetes bejelentkezés alapján lehet megtekinteni, és én azt nem tettem meg. Erika felajánlotta, hogy felvisz a hegyre, hogy felülről tekintsem meg a füvészkertet. A Kis-Dél melletti kőkeresztnél álltunk meg, innen rá lehet látni a kertre és az egész falura. Mintha Krisztus vigyázna a falura, a gyógynövények és a gyógyító kövek meg az emberek testére és lelkére, mondtam. Sokan gondolják így a faluban, bólintott az igazgatóhelyettes.  

A Gyógyító kövekhez egy Mária-kultusz tartozik. A mítosz szerint Jézus halála után Mária zarándokolni indult, és egyszer fáradtan Újhutára ért. Megpihent a falu határában levő kövek egyikén, ami megpuhult alatta. Amikor Mária továbbment, újra megkeményedett, de Mária minden hite és energiája benne maradt a kövekben. Emiatt az energia miatt járnak ide mindenféle tájról, mindenféle betegséggel gyógyulni az emberek. A reggeli zarándokok helyett már újabbak jöttek, szerencsére találtam egy követ, amire leülhettem. Igazán jólesett megpihenni, és nagyot lélegezni a friss erdei levegőből.

Amikor elbúcsúztam kísérőmtől, jó szívvel állapítottam meg, hogy a bükkszentkereszti szlovákok sorsa és a falu jövője is nagyon rendben van. Magamba szívtam még egy kis levegőt, mielőtt felszálltam volna a buszra, hogy leszálljak Miskolc koszos, poros belvárosába, a Búza téri buszmegállóba a piac mellé, ahol régen Gyuri bácsi árulta a teáit.

Ficsku Pál