Kapor, határok nélkül

CSANDA GÁBOR

A kovászos uborka, a túrós lepény és a savanyú krumplileves jut eszembe a kaporról; a Wikipédia bélpangás ellen is javallja – nem tudom, mi a bélpangás, alighanem jobb is, bár jól hangzik.

Látványnak, nem elképzelt kapros ételnek, hanem kerti kaprok aszparáguszszerű tenyészete képének is igen szép és derűlátásra okot adó; van a kaporban valami, amitől az ágyások meghittebbé válnak. S persze, nem csupán az ágyások, hanem a legkülönösebb helyek is, ahová csak mag hullhat: kinő a téglák közt is, hajt a rózsatő alól, integet az ól mögül. S végül, de leginkább az illata, szedés közben, ha elmorzsolja az ember, vagy csak óvatlanul hozzáér, olyan biztonságféle tölti el – semmi baj, súgja a kaporillat, otthon vagy. A szakirodalom szerint hozzánk a római legionáriusok hozták be, köszönjük, ezt is, és valóban, a kapor a kert biztonságára is rögtön más fényt vet: ahol őszig méretes-méteres szárak szétszórt regimentje őrködik a sárgarépasorok fölött, ott nagy baj aligha lehet.

Konkrétan hozzánk a szél hozta. Megvettük a kertet (évekkel ezelőtt), kérdi anyósom, milyen. Szerintem jó lesz, mondtam, mert kicsi, és nincsen benne semmi. Későbbet fölpanaszoltam neki, hogy sajnos azonban kapor sincsen, magot meg épp nem kapni. Terem-e a szomszédban, kérdezte, nézzem meg. Megnéztem, terem. Akkor lesz nektek is. És tényleg így lett: amely részei a kertnek az áprilisi kapálást megússzák, azokat sűrűn benövi a kapor. Ha a naposabb részen növő időben elhullajtja magját, ősszel abból is kapor lesz. Perpetuum mobile – a természet a kaporral föltalálta az örökmozgás törvényét.