A teljes életciklust vizsgálva az elektromos autó sem feltétlenül zöldebb a hagyományosnál

„Jó a kezdet, és legyen folytatás!” Így összegezték a hallottakat, tapasztalataikat a résztvevők az Új Szó napilap és a Trend magazin Dél-Szlovákia jövőjéről rendezett első konferenciája után a Patince Wellness Hotelben. Az Új Szóban több részes sorozatban számolunk be a legfontosabb megállapításokról.

A környezetvédelmi panelt egy különleges, forradalmian új megközelítésű előadás vezette fel a konferencián azzal kapcsolatban, hogy a termékek teljes életciklusát vizsgálva valójában milyen mértékű széndioxid-kibocsátással járnak a zöldnek hitt megoldások, például az elektromos autók. Dr. Hanula Barna, a győri Széchenyi Egyetem Audi Hungaria Járműmérnöki Karának dékánja trendfordító megközelítésre világított rá.

„Egy eurónyi GDP megtermeléséhez átlagban ötszáz gramm széndioxid-kibocsátás társul.

Európában rendkívül büszkék vagyunk arra, hogy környezettudatosan élünk, és nálunk ez az érték kétszáz gramm, miközben Kínában több mint egy kilónyi. Arról már megfeledkezünk, hogy a környezetszennyező német kohókat leszerelték, átvitték Kínába, és most onnan vesszük, szállítjuk haza a fél világon át a vasat. Vagyis a globális problémákat butaság lokálisan elemezni. A globális látásmód hiánya hibás döntésekhez vezethet helyben” – mondta bevezetőjében a motorfejlesztés világelitjében több évtizedes tapasztalatot és elismerést szerzett szakember.

Ugyanilyen hibás szemlélet Hanula Barna szerint, ha az autóiparban csak a kilométerenkénti széndioxid kibocsátást akarjuk szabályozni. Mert igaz ugyan, hogy az elektromos autó lokális kibocsátása nulla. Ugyanakkor, ha a termékek teljes életciklusát nézzük, ezeket a járműveket le is kell gyártani, az energiát meg kell termelni és eljuttatni az akkumulátoraikba. Késhegyre menő hitvitáink vannak arról, hogyan tároljuk az energiát a járművekben, miközben a teljes életciklussal járó széndioxid kibocsátást tekintve végül alig van különbség a hajtásmódok között. Ha elektromos autóval akarunk megtakarítani egy tonna széndioxid-kibocsátást, az bizony 5-10 ezer euróba is kerület. Miközben más módszerekkel akár 5-25 ezer eurós ráfordítással is megtakarítható lehet egy tonna széndioxid kibocsátás.

„A világ összes felhasznált energiájából a fosszilis eredetű 1990-ig látványosan csökkent, pedig addig nem is igazán figyeltünk a széndioxid-emisszióra. Azóta hihetetlen erőket koncentrálunk a regeneratív energiatermelésre (pl. napelemek, szélkerekek, a szerk. megjegyzése), mégsem tudtuk tovább csökkenteni a fosszilis energiahordozók arányát.

Vagyis amit eddig tettünk, nem működik” – hangsúlyozta Hanula Barna.

A világ iparáganként input-output adatbázisából a széndioxid kibocsátással kapcsolatban az látszik, hogy az ember által okozott karbonlábnyom közel negyven százaléka az áramtermelésből származik, és nem csökkent az utóbbi időben. Németországban például már több a regeneratív áramtermelő kapacitás, mint az ország maximális fogyasztása. Körülbelül nyolcvan gigawatt teljesítményre van szükségük, miközben már több mint száz gigawattnyi napelem és szélerőmű áll a rendelkezésükre. Az összes széndioxid-egyenértékű üvegházhatású gázkibocsátásuk mégsem csökkent az utóbbi tíz évben. Ezzel szemben a napelemes és szélkerekes áramtermelés állami támogatása ötmilliárd euróról harminc milliárdra futott fel.

Miért alakult ez így? Alapvetően azért, mert a szél- és napenergia is véletlenszerűen áll rendelkezésre. A német szélerőművek kihasználtsága például tizennyolc százalék, a napelemeké tizenegy. Ez azt jelenti, hogy az egyikből ötször, a másikból kilencszer többet kellene építeni, mint amennyi az ország energiafelhasználása. De még az sem lenne elég, mert áramot nem tudunk gazdaságosan tárolni, és akármennyi napelem és szélkerék van is az országban, továbbra is szükséges a 80 gigawattnyi hagyományos erőműkapacitás fenntartása. Ezekhez viszont személyzet kell, és bármelyik pillanatban tudni kell indítani őket, ha eláll a szél. A hatásfokuk viszont lényegesen romlik, ha hol leszabályozzák, hol növelik a teljesítményüket. 

 „Még megdöbbentőbb adatot kapunk, ha megnézzük, hogy az európai széndioxid kötvény piaci ára 25 euró.

Ezt alapul véve, az előbb említett harmincmilliárdos német dotációból 1,2 gigatonna(!) széndioxid kibocsátást lehetne megtakarítani. Többet, mint Németország teljes emissziója. Tehát ezt a pénzt a jelenleginél rosszabbul nem is tudnánk elkölteni” – mutatott rá Hanula Barna.

Az egyetemi oktató szerint euró milliárdokat pazarolunk el egy álom mentén a környezetvédelemben pusztán azért, mert egy-egy lokális rendszert nézünk, beleszeretünk helyi megoldásokba, és nem vizsgáljuk, hogy azok a nagy, globális rendszerekkel kölcsönhatásban mit is okozhatnak.

Bármilyen megdöbbentően hangzik, nagyságrendekkel jobb hatásfokkal lehetne csökkenteni a széndioxid kibocsátást például akkor, ha a világ elavult szénerőműveit korszerűsítenénk.

Az úgynevezett Pareto-elv szerint, ha van egy projektünk, a büdzsé húsz százalékából behozhatjuk az eredmény nyolcvan százalékát. A környezetvédelmet tekintve pont fordítva ülünk a lovon. A büdzsé nyolcvan százalékából hozzuk be az eredmény húsz százalékát. Vagyis azon a végén kezdtük el a széndioxid spórolást, ami nem működik. Erre az egyik példa pontosan az elektromos autó. Tételezzük fel, hogy van szabadon felhasználható 500 eurónk széndioxid csökkentésre. Ha ezt elektromos autóval tesszük, elérhetünk 100-200 kilónyit. Ha a hagyományos autókon javítunk, akkor egy tonnát. Ha az iparban használjuk fel, akkor húsz tonnát, és ha az elavult szénerőműveket újítjuk fel, akár száz tonnát is. Vagyis a döntés a kezünkben van, hogy mire is használjuk forrásainkat, hívta fel a figyelmet klímaváltozással terhelt korunk sorsdöntő kérdésére Hanula Barna az Új Szó konferenciáján.