A húsmarha értékmérői

A húsmarha ágazatra jellemző, hogy a teheneket nem fejik, csak azért tartják őket, hogy borjakat hozzanak a világra, és azokat szoptatással neveljék fel. Az ilyen hasznosítási módban csupán a választott borjú jelenti a hozamot, ami a tej- és kettős hasznosítású tehenek hozamához képest meglehetősen alacsony termelési értéket jelent. Ezért az ágazat költségérzékeny, ami azt jelenti, hogy nem bír el túl drága, jelentős beruházásokat és magas üzemeltetési költséggel járó technológiai megoldásokat. A húsmarhatartási tevékenység akkor folytatható eredményesen, ha a fajlagos költségek a választott borjú értékénél alacsonyabbak. Ezért fontos, hogy a húsmarhák elhelyezése, takarmányozása, szaporítása, gondozása, stb. elvből a lehető legolcsóbb megoldások alkalmazásával történjen.

A húsmarhatartás technológiai folyamatai gyakorlatilag négy csoportra oszthatók:

1. Tehéntartás és borjúnevelés

2. Növendéküsző-nevelés

3. Növendék- és tenyészbikatartás

4. Marhahizlalás

Természetesen minden technológiai folyamatban más-más értékmérő tulajdoságot tekintünk fontosnak. Ugyanakkor olyan általános érvényű értékmérő tulajdonságokat is figyelembe veszünk, amelyek alapjában befolyásolják az egyes technológiai folyamatok eredményességét. Ilyenek pl. az egyes húsmarhafajták jellegzetes genetikailag meghatározott tulajdonságai, amelyek alapjában befolyásolják a húsmarha ágazat sikerességét, ezért bizonyos tulajdonságok hangsúlyozott értékmérő szerephez jutnak: testsúly kifejlett korban, küllem (exterier), hasznos élettartam, testméretek (marmagasság, övméret, mellkasmélység, stb.)

A tejtermelő állományokhoz viszonyítva a húsmarhatartás technológiai folyamatai közül leginkább a tehéntartás és borjúnevelés különbözik, ezért e kategória értékmérő tulajdonságait rendszeresen értékelni kell. A tehéntartás és borjúnevelés legjelentősebb értékmérői a szaporulat, a borjazások lefolyása, az ellési időszak, a borjúnevelő képesség, a választási súly valamint a koraérés. A húsmarhatartás eredményességét leginkább a szaporulat, a reprodukciós teljesítmény határozza meg. A meg nem született vagy elpusztult borjú értékét ugyanis semmi sem pótolhatja. Ha a szaporulat csökken, ugyanolyan költség esetén kisebb lesz az értékesíthető választott borjak vagy hízómarhák száma, kevesebb növendék üsző áll rendelkezésre a selejtezett tehenek pótlására, illetve a tehénlétszám növelésére. Kedvezőtlen szaporulat esetén a húsmarhatartás pénzügyi szempontból általában nem eredményes.

Kedvező esetben minden tehén évente borjazik, és az ellési időszak nem hosszabb 90 napnál. A húshasznú állományok tényleges szaporulati eredményének legjobb kifejezője a vemhesülési, ellési, illetve szaporulati százalék, továbbá a született és a választott borjak aránya. Nagyobb létszámú tenyészetekben (állományszinten) a termékenység és a szaporaság állapotának jellemzésére a fertilitási százalékot, a termékenyítési indexet, a non return indexet és a produktivitási százalékot használhatjuk. Egy-egy tehén esetén a rendszeres fogamzás és borjazás a kedvező fertilitás legjobb mutatója.

A borjazások lefolyása, a könyű ellés mind a tehenek újravemhesítése, a borjak egészségi állapota, sikeres felnevelése, mind pedig munkaszervezési szempontból jelentős tulajdonság.

Az ellések lefolyása a húsmarha állományokban akkor kedvező, ha a borjú emberi segítség nélkül jön a világra. Természetesen nem minden ellés lefolyása problémamentes, és soha nem tudhatjuk előre, hogy mikor várható komplikált (problematikus) ellés, ezért ellési időszakban mindig szemmel kell tartani a teheneket, hogy szükség esetén az állatok segítségére lehessünk. Nagyon fontos, hogy az ellés után az anya elfogadja borját - jól működjön a borjúnevelő készség. A borjú minél korábban szopjon: nem mindegy, hogy mikor és menyi föcstejet iszik meg. Az ellésekkor számolni kell az ikerellések lehetőségével is, főleg ha az átlagosnál kisebb borjú születik. A húsmarhaágazat sikere alapjában véve attól is függ, milyen eredményes a tehéntartás és a borjúnevelés. (folytatjuk)