Meg az Eszti néni. Anyánk egyik Magyarországra szakadt nővére volt ő. Öregecske, dohos parasztházban élt az ő Sanyi bácsijával Csajágon.

Hát ezt is megértük, bár legvadabb álmainkban sem gondoltuk, de már még azt sem mondhatjuk el, amit tavaly ilyenkor, hogy az ilyen húsvétunk sem volt még után az lesz, de ilyen anyák napjánk sem ám. Mert bizony, volt ilyen húsvétunk, és ilyen volt az anyák napja is, ölelés-, kézfogás-, csókmentes. Minden felelősen gondolkodó gyermek, szülő, testvér, rokon tartja hosszú hónapok óta a távolságot, nehogy ünnepet ülve, köszönetképpen átruházzon életadójára, gyermekére, testvérére egy nem kívánt koronát.

… és minden módon számon tartanak. Ezt Kosztolányi írta 1921-ben. Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg. Ezt meg József Attila 1935-ben. Sokat idézett sorok voltak ezek a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben. És most megint.

Elsősorban is szeretném megköszönni azt a sok aggodalmat, a féltő kérdések sorát, amit amiatt kaptam, hogy két számon át nem jelentem meg itt. Tudatom Kedves Olvasóimmal, hogy rendben vagyok, egészséges, és teljes bevetéssel dolgozom.

Csak fantáziálgatva találgatom, no meg találgatásokkal kísérve fantáziálgatok arról, miket tarthatnak az emberek a munkahelyi fiókjukban (egek, és a fiókosabbak, a felső tízezer legfiókosabb esetélben akár többes számban: fiókjaikban).

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ide jutunk. Az én gyerekkoromban, még az átkosban is azt mondták a szüleink, tanítóink, hogy a tudás hatalom, és azt, amit megtanulunk, senki nem veheti el tőlünk.

Még a kovács is. Már ha két kovácsolás közt a koronán innen az volt a szokása, hogy elugrott a helyi kis restibe, és ott ette le a napi ebédjegyadagját.

És nem először. Kitartó olvasóink biztosan emlékeznek rá, hogy Vrabec Máriát kétszer is fogadta az előző köztársasági elnök, Andrej Kiska, először megválasztása után, majd egy hosszabb sajtószünetet követően neki nyilatkozott először.

Az Új Szó első, 1948. december 15-i vezércikke, amelyet kordokumentumként, változatlan formában adunk közre.

Rémlik, valamikor úgy nézhettem ki, de valójában soha nem éltem a közösségnek. Kamaszként éltem, kiéltem magam abban a szerepben, ami akkor tűnhetett közösséginek, de én tudom (azt nem tudom, akkor is tudtam-e), hogy a magam örömére tettem.

Kedves családtagjaim a VASÁRNAPban! Ha van hozzá kedvük és idejük, arra invitálom Önöket, hogy játsszunk! De ne csak játsszuk, hogy játsszunk! Játsszunk komolyan, megfontoltan, ahogy felnőtt emberekhez illik. Játsszuk azt, hogy MI KÉNE MÉG? Ismerik ezt a játékot?

Meghalt Göncz Árpád. Esterházy komoly beteg. Angyali, Madách-beli elődöm (akinek a helyére kerültem én az egyetemről oda), gyerekeim rajongva szeretett magyar szakosa, Mag Valika hétfő reggelre örökre elaludt.

Túdom, túdom, mint a vadgalamb. Könnyű ám elfogadónak, türelmesnek, békességesnek lenni egy elfogadó, türelmes és békességes környezetben. Könnyű tolerálni a zajt, a mocskot, az agressziót, ha tőlünk távol, másokhoz közel szennyezi a komfortzónát.

Az én gyerekkoromban nem voltak Mária-napok, akkor csak a felszabadulást és a munkát ünnepeltük államilag, persze kötelezően és demonstratíve. Azt nem tudom, jó-e, hogy most ennyi munkaszüneti napunk lett, amennyi lett egy évre, de az biztosan jó, hogy senki nem írja elő, nem ellenőrzi és nem büntet, bármivel töltöttük is el.

A múlt héten nem volt lehetőségem megszólalni. (Mert olyan önfeláldozó és szerény vagyok.) Pedig volt bennem az időjárás-változás riasztó közeljövőképe miatt egy sor gondolat, kérdőjel és felkiáltójel vegyest.