Cs. Liszka Györgyi: Hol a sokaság zaja nem hat

Pedig az ember külön-külön jó, Karinthytól tudjuk, mindenki názáretit kiált, csak a tömeg hangja hangzik Barabbásként. Amit egyedül, névvel, arccal, kiállva föl nem vállalna az ember, azt takarásban, belesimulva egy sokadalomba, vígan és dalolva megteszi. Magyarán, követi a trendeket, beveszi a propagandát, a markenting irányítja évezredek óta, nem a józan esze. Ráadásként még csak nem is okul, nem tanul a múlt történéseiből, a saját hibáiból sem, nemhogy a másokéiból. Meg vagyok róla győződve, hogyha ma ismét megjelenne előttünk Jézus a maga emberi mivoltában, és azt mondaná, menjünk, álljunk újfent Pilátus elé, az őt különböző felekezetek által képviselő tömeg egészen addig követné, míg egységesen újra Barabbást nem kiáltana, végül mindenki a maga kultúrája szerint meg is magyarázva, miért. Nálunk talán az lenne az első érv, hogy mert nem magyar. Ha magyar volna, akkor meg az, hogy a Soros küldte, hiszen ő maga mondja, hogy a zsidók királya. Jó nekünk a Barabbás, ő legalább tényleg közülünk való, már az apját is ismertük, meg lehet vele egyezni, nem kíván tőlünk lehetetlent. Sőt, ha nem piszkáljuk, hagyja, hogy mi is ügyeskedjünk. Egy nyakam van rá, hogy így lenne.

Nekem meg ebben a piaci bekiabálósdiban, a kofák harcában úgy megfájdult a fejem, a szívem, a lelkem, az idegrendszerem, hogy már a langy téa sem segíte rajt. S akkor gondolt egyet a család apraja-nagyja, s elküldtek egy hétre az elsőszülötthöz Bécsbe.

Nos, itt vagyok most.

És ez a tekervényes, alamuszi bevezető mindösszesen csak arra volt való, hogy fölvezessem e tömegeszközzé vált találmánynak az áldásos voltát, tudniillik, hogy ugyanúgy végezhetem a munkám, mint aki otthon, a nappalija sarkában kialakított íróasztalánál, vagy bent a szerkesztőségben. Illetve nem is, hiszen ott látható vagyok, azoknak legalábbis, akik bent vannak. Hétfőn még én is bent voltam, majd egy nyomasztó gyűlés terhével fel lettem ültetve a ligetfalui régiós vonatra. És már ott folytathattam a munkám, elolvastam például a Témát, és azon morfondíroztam magamban, hogy tulajdonképpen miért is kell politikusokra bízni a sorsunkat, miért is nem szakemberek vezetik az országokat? Nem olyan ez, mintha fogorvos helyett patkolókovácshoz mennénk csak azért, mert kevesebbet kér, többet ígér, meg még a kihúzott fogat is odʼadja, azt mondja? No, de éppen ezért küldtek el otthonról, és udvarolnak körbe itt, a császári városban, hogy ezeket a kérdéseket engedjem már el végre, tehát a lényeg, hogy most írás közben kinézve az ablakon, a távolban a Szent István-székesegyház tornyát látom, nem a Slovnaftot, és harangok kongását hallom, nem az égő gáz robbanó hangjait. De ez a világ csodája ugyanúgy küldi a fehér virtuális lapra rótt jeleimet grafikus Máténk sablonjába, mintha ott írnám be néki nála.

Úgyhogy egy pillanatra megnyugodék az én lelkem, üzenem a kedves kosúti hölgynek – aki ottjártunkkor az iránt (is) érdeklődött, hogyan születnek, honnan jönnek ezen az oldalon a vasárnapos idézetek, s aki egy korabeli gyönyörű könyvet ajándékozott nekem –, hogy a könyv elolvasva, s látja, így. És különben lett légyek bármily kiábrándult állapotban, az az egy bizonyos, és el kell ismernem, hogy amint őáltala (is) ott, Kosúton, úgy körömben mindenütt az angyal nyoma látszik. Most éppen itt, hová a sokaság zaja nem hat, nyugtató csöndben dolgozva. Köszönöm. Aztán meg…

Lesz, ami lesz.

Mint ott, hol jó nemtők járnak a népmonda szerint, minden fűszál szebben zöldel: úgy körömben mindenütt az angyal nyoma látszott. S ha végre a VASÁRNAP eljött, s a város sötét utczáiból kimenék, oda hová a sokaság zaja nem hatott;

Eötvös József: A karthauzi

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. május 23-ai számában jelent meg.