Zunlichtvalcer

Nemrégiben a sajtó ügyet csinált abból, hogy a pozsonyi főpályaudvar illemhelyéről – az etikett sajátos vakvágányaként – élőben, egyenesben sugározták, hogyan pisil az ember fia. Az említett toalett a közvetítés alacsony nézettsége (értsd: egy vécésnéni vagy -bácsi) ellenére is nagy népszerűségnek örvend, egyszerűen azért, mert szükséges, sőt nélkülözhetetlen. Igaz, a pályaudvar budijában felszerelt kamerák némi tapintattal, tudniillik: hátulról közelednek intimitásunk aurája felé, s csak a férfiember fedett feneke kerül nagytotálba. Az egyik pozsonyi művelődési ház mellékhelyiségében azonban en-nél haj-, pontosabban szemmeresztőbb a helyzet. A kultúra fellegvárában ugyanis azt is megtapasztalhatjuk, milyen az oldalnézet, mondhatnánk, a vécésnéni vagy -bácsi „szakmai profilja”. Szóval, fókuszban az izé, mi több: a vesénkbe látnak. Vannak még hiányosságok az ?izmus építése terén – könyvelem el megkönnyebbülten és kádári derűlátással. Elvégre, csak fölfogás kérdése az egész. Aztán gyors vágás, mint a hollywoodi opuszokban: három nappal később egy szupermarketben vagyok, és a fogyasztók forgatagából térek be egy bálteremnyi budiba. Emitt a piszoárok sora, előttük csatárláncban férfiak. A túlnani sarokból virágmező-koncentrátumok illatát hozza a légkondicionáló, s a csupacsempe térben periferikus látásommal egy lassacskán imbolygó alakot vélek felfedezni. A takarító néni az, aki méla zunlichtvalcerbe kezd a piszoárok és a dolgukat végző férfiak között, táncpartner portvisával mindenütt megölve a baktériumokat. Mindenkinek csak egy talpalatnyi felmosatlan csempéje marad. A mosdóban már mosolygunk az egészen. Ez itt, e virágillatú mezőkön talán már így szokás, így (koe)dukál.