Vonatjegy Párizsig

Szép tavaszi délutánon barátom meghív egy kávéra. A teraszokon már működik a kiszolgálás, diszkrét sarkot foglalunk el, és beszélni kezd. Az egyetemet egy éve fejezte be. Munkát keresett és talált is, most tanít. Vagy inkább idomít? Nem erre készült. Becsületesen készülgetett az órákra, esténként hozzáolvasott az elmondandó tananyaghoz, új ötleteken törte a fejét. Aztán belefásult, belefáradt. Most felmondott, égeti maga mögött a hidakat és el, ha lehet minél messzebbre. Néhány ismerőse már évekkel ezelőtt elindult. Egy kisváros az elmúlt három év alatt közel húsz friss diplomás fiatallal lett szegényebb. Mert havi hétezer fizetésből, vagy a munkanélküli járulékból nem lehet családot alapítani, valamirevaló álmokat valóra váltani. Számolgat előttem. Kap hétezer-háromszázat tisztán. Kifizeti a rezsit, marad háromezer öt meg egy kis apró. Villanyszámla, iskolai étkezde, életbiztosítás. Marad kétezer. Durván szétosztva hatvanhárom koronája marad egy napra. Ebből kell még reggelit meg vacsorát varázsolni, meg kellene néhány könyv, meg jó lenne az Annát meghívni egy kávéra néha, ha többre már nem is jut. Ennyi az ő életének anyagi kerete. A nagy csinnadrattával beharangozott fizetésemelés sem javít lényegesen a helyzetén. Nem nagyravágyó, csak fiatal. Egyetemet végzett és úgy érzi, megérdemelne egy kicsivel normálisabb életet. Hát elmegy. Előhúzza zsebéből a vonatjegyet Párizsig. Takarítani fog, hivatalos engedéllyel fél évig. Aztán? Aztán majd megy tovább. Londonba felszolgálónak, Madridba paradicsomot árulni, vagy ki tudja, milyen munkára. Magyar–történelem szakos tanárként. Kölcsönkért pénzből vásárolt vonatjeggyel.