Nincs szabadulás

Az udvarra kilépve meglátja a pöttyös labdát, amit a kétéves gyerekkel tegnap dobáltak. A kisfia hangosan sikítva futott, amikor apja is el akarta venni, és a labdázásból kergetőzés, a kergetőzésből csiklandozás, a csiklandozásból ölelgető, puszizó pillanatok alakultak. Megfogja a labdát, a garázsba viszi. Ott vannak a kicsi kinti játékjai is, amikkel főleg az apjával játszik, az anyja ugyanis nem szeret vele kint. Jó anya a felesége, csak a bent lét számára kényelmesebb, egyszerűbb.

Ma is összevesztek. Vagyis, István nem veszekedett, ahhoz elég az asszony egyedül is. Ugyanazt a lemezt kezdte: miért nem megy el másik munkahelyre, kevés a pénz, ezt beosztani ilyen árak mellett nem lehet, lassan már minden egyes eurót át kell gondolni, miközben jönnek a többletkiadások, mint a fogorvos meg az autóbiztosítás – kitől kérnek majd kölcsön, és mikor tudják majd visszaadni?! Nem lehet így élni, sziszegi a feleség – ő meg mit is mondjon... Jó a munkahelye, nem keres rosszul, néhány éve még pont elég volt egy kényelmes életre a pénz, de amióta a felesége otthon a kicsivel, ez tényleg kevés. De már csak egy év! Ezt válaszolta: miért adja fel a biztos helyet, ha már csak egy év, és Kati újra dolgozni fog, akkor majd egyenesbe jönnek, akkor majd visszatörlesztik a tartozást, egy-két év, és nyugodtan aludhatnak. A sógor, aki az utolsó támogatást utalta, akire eddig is számíthattak, azt mondta, most utoljára tud adni, van idejük visszafizetni, de kezdjék el törleszteni lassanként, hogy ne legyen ilyen sok tartozás a nyakukon. István szégyelli, amikor a családi összejöveteleken találkoznak, amikor vendégségbe jönnek hozzájuk. Ha extra sajttal kínálja, arra gondol, vajon most rongyrázásnak hiszi-e a drága terméket a felesége bátyja, ha pedig olcsó rágcsát tesz elé, akkor azon szorong, vajon még megtisztelni sem tudják valami finomsággal a „megmentőjüket”. Jó dolog a családi védőháló, de tartozni senkinek sem kellemes.

István nem tud érvelni, nincs elég jó válasza semmire. Katinak sok mindenben igaza van, évekkel ezelőtt kellett volna váltani, amikor tudta, hogy a gyerek mellett anyagilag nem tudja majd egyedül húzni a kiadásokat, de akkor volt egy kis tartalék, azzal nyugtatta magát, erre a pár évre elég. Hát nem volt az.

A garázsban sírni kezdett. Nem válhat el. Nincs hova mennie, nincs miből újrakezdenie, Katinak sem, a gyereket is csak magánbölcsibe adhatnák, amire nem jutna a fizetésből, úgy felesleges húzni a heti öt napot, ha a megkeresett pénz felét bölcsire adják.

Nem mehet el. Nincs szabadulás. Vissza kell menni, válaszok nélkül Katihoz. De nem most. Még pár percig maradhat a garázsban, a pöttyös labdával.