Vivát Trianon?

Gyakran hangzik el manapság mindkét ország politikusainak szájából, hogy soha nem volt ilyen jó a szlovák–magyar viszony, elástuk a csatabárdot, és fényes jövő előtt állunk. És lássuk be: ebben van is némi igazság, hiszen látszólag tényleg elég messzire jutottunk a mečiari és Slota-féle időktől. Azért csak látszólag, mert egyre több jele van annak, hogy a szlovák nacionalizmus lángja nem hamvadt el teljesen, csak kisebb – vagy inkább más – fokozatra kapcsolt. A direkt támadások helyett a beruházások célzott elosztásában (déli utak befagyasztása), a működő intézmények munkájának átalakításában (lásd a KKA esetét – amihez bónuszként még Gyimesi képviselő is asszisztál), érdekes személyi döntésekben (Filip Mónika oktatási államtitkár visszahívása minden indoklás nélkül), elejtett félmondatokban (Martin Klus külügyi államtitkár esete a biztonsági kockázattal) manifesztálódik ez a fajta nacionalizmus. Nem is gyengébb ez, hanem inkább szofisztikáltabb, és talán még veszélyesebb, mint a mindenki által ismert „Maďari za Dunaj!” verzió. Az világos támadás volt, ez viszont lassú, körmönfontabb folyamat, pozícióvesztések sora, míg egy napon észre nem vesszük, hogy már semmibe nem tudunk beleszólni.

Persze azért néha megcsap minket a múlt szele, feléled a mečiarizmus szelleme, és szinte érezni véljük Slota borovičkaszagú leheletét. Mint múlt pénteken Komjáton, ahol a községi hivatal előtt egy „Vivat Trianon” feliratú szobrot avattak. Mármost én tudom, hogy Trianon megítélése más a szlovákok körében, és hogy mindenki olyan szobrot emel a falujában, amilyet akar, csakhogy egy dolog elismerni, hogy a szlovákok számára Trianon valami pozitívat jelent, és egy másik dolog éltetni egy diktátumot, amely az országban élő magyarság számára máig feldolgozatlan trauma. Plusz az avatáson részt vett Boris Kollár házelnök, Ivan Gašparovič volt köztársasági elnök, az exkotlebás Uhrík és persze a helyi erő, Fico volt minisztere, Ľubomír Jahnátek. Ha nincs ez a díszes névsor, akkor a szobor bekerül a szlovák nacionalizmus giccses emlékeinek sorába, melyekről valószínűleg soha nem hallunk.

Így viszont a műalkotás a szlovák nacionalizmus egy olyan giccses emléke lett, melyet felmutatott középső ujjként az arcunkba nyomtak.

Mielőtt habzó szájjal kikelnénk minden szlovák ellen, emlékeztetnék mindenkit, hogy ami a nacionalizmust illeti, mi sem vagyunk éppen szentek, és a Komjáton emelt szobor nem képviseli a teljes szlovákság, de még feltehetően az összes komjáti véleményét sem. A szlovák sajtóban alig rezonált az ügy. Csak ugye, megint mi voltunk azok, akiknek nyelnie kellett egy nagyot, és ismét szembesülhettünk vele, hogy

jelenleg az égvilágon senki nem képviseli a szlovákiai magyarság érdekeit ebben az országban.

A szlovák pártok számára olcsó szavazatokat jelentettünk a választás előtt, aztán a szép ígéretekből nem lett semmi. A magyar pártok pedig kizárólag önmagukkal vannak elfoglalva, és mintha teljesen elfelejtették volna, hogy kit kellene valójában képviselniük. Egy ideje már meg sem próbálják megszólítani az átlagos szlovákiai magyart, sajtótájékoztatóikon kizárólag a saját szekértáboruknak, a szlovák közvéleménynek vagy – egyre gyakrabban – a magyar kormány felé üzennek. Gesztusokat csak a Fidesz meg a kisebbségi intézményrendszert lassan lebontó OĽaNO felé gyakorolnak, a két éve zajló titkos tárgyalásokból csak a helyezkedés és a bármi áron történő hatalomátmentés látszik. A magyar választó ebben a rendszerben csak egy probléma, aki kellemetlen kérdéseket tesz fel, rossz színben tüntet fel a stratégiai partner szemében, összemossa a dolgokat, eltérő véleményével megbontja az egységet. Milyen egységet? Másfél év alatt egy logóra sem futotta, urak.

Aztán jön egy ilyen, mi pedig felháborodunk, de tenni nem igazán tudunk semmit, és senki nem is szólal fel mellettünk. „Vivat Trianon”. Bele az arcunkba, mi pedig csak nézünk. Ideje lenne felébredni, hogy megússzuk ennyivel.