Visegrád: nyitott egyetemi kapuk elve?

Émelygés, hogy mások nyomoráról vitatkozzunk tovább, és az a fejfájdító lehetőség, hogy mindenki ott folytassa az érvelést – szócséplést, sértegetést, uszítást – ahol abbahagyta. Hiányérzet lehet ez azoknak is, akik nemmel szavaztak, és azoknak is, akik nemet mondtak a nem-kampányra. Ha valamikor, akkor egy ilyen másnapos, kiüresedett helyzetben lenne jó, ha elfogyna a szó és a tettek jönnének.

Egy ilyen cselekvési irány lehetne a visegrádi országok (kormányok, gazdagok, civilek) részéről az elutasított kvótarendszer helyébe egy olyan szisztémát tenni, ami úgy nyit kapukat (és akkorát), ahogy az a befogadónak is az érdeke.

A határ helyett például tovább lehet nyitni az egyetemi kapuk ajtaját, a létező ösztöndíjakat egy olyan kiterjedt rendszerré alakítani, amivel hazai képzésbe lehetne befogadni a fejletlenebb világok fiataljait, ide értve a Nyugat-Balkánt és Ukrajnát is, vagy a volt szovjet területeket.

Az efféle ösztöndíjaknak igazából valamilyen szinten van hagyományuk. Még a kommunista blokk részeként, Magyarország sok „harmadik világbéli” diákot fogadott az egyetemein – sokan ideköltöztek, ide házasodtak, ma szembejönnek az utcán vagy fogadnak az orvosi rendelőben. De megvan az ösztöndíjak hagyománya Lengyelországban is, ahol nemzetközi fejlesztési együttműködés keretében kaptak sokan tanulási lehetőséget, főleg a volt szovjet tagköztársaságokból.

Az ilyen felvetésekre gyakran jönnek reflex-szerű ellenvetések, de ezekről a kérdésekről nem puszta reflexek alapján érdemes dönteni.

Ha valaki például azt mondja, hogy kell ez a pénz itthon is, itteni ösztöndíjra, ebben sok igazság van: nyilván szükség van a hazai hátrányos helyzetűeket segítő ösztöndíjakra is (van is ilyen), de e kettő nem zárja ki egymást.

Ha valaki azt mondja, hogy minek bárkit is az országba csalogatni, szerintem téved: függetlenül a lakosságszám csökkenésétől vagy növekedésétől, sok jó koponya kis helyen is elfér. Nem baj, ha ilyen szempontból többen leszünk.

Ha valaki azt mondja, minek is szánjunk pénzt „mások” oktatására, szerintem téved: ez egy befektetés a jövőbe, megtérül akkor is, ha itt marad, akkor is, ha hazamegy (magyarul tudó, magyar kötelékekkel rendelkező orvosok és mérnökök Ázsia-szerte – nem rossz).

És végül, ha valaki azt mondja, minek a visegrádi országoknak bármilyen megoldással is fellépni a migrációs kérdésben, szerintem téved: Visegrád mozgásterét nyilván nem a kvótarendszer sikeres elutasítása növelné igazán, hanem ha sikeresen tud a helyébe állítani valamit, ami nem a teljes bezárkózást jelenti, de fenntartja a szuverén döntés jogát, hogy honnan, hányan érkeznek a térségbe.

Lehet ez valami teljesen más, mint egy ösztöndíjrendszer – nyilván még más megoldásokon is érdemes elgondolkodni. Viszont érdemes, úgy általában, elgondolkodni. Nagyon jó lenne nem belekényelmesedni olyan önbecsapásokba, ami szerint vagy mi járunk jól, vagy a másik; és ami szerint van a kőkemény érdek és naiv utópiák világa. Van, hogy mindkét fél jól jár, lehet, hogy „csak” keresni kell ezeket a megoldásokat.