Vigyázat, csalok!

Mi másnak nevezhetnénk Ján Slota pénteki tankönyvügyi kiselőadását, mint a valódi, tömény, ám a szakértő szem és fül számára élvezetes klasszikus populista (szín)darabnak, melyen akár be is mutatható, hogyan csinálják a profik. A zsolnai expolgármester akár órákat is adhatna belőle.

Először is adott a szlovákok egy részében szinte ösztönszerűen lappangó magyarokkal szembeni – nevezzük eufemisztikusan így – bizalmatlanság, valamint egy történelemtankönyv, melyről nemhogy a szlovákok, de még az itt élő magyarok nagy része sem tud semmit. A mutatvány kellékei közé tartozik a hazugság, a hangulatkeltés, a félrevezetés, valamint az alpári, ám sokakat megszólító sajátságos „slotai” humor. A mutatvány legerősebb részeként megjelenik a felháborodás: ilyenekből tanítják nálunk a magyar gyerekeket, amelyet csak a magyarországi minisztérium hagyott jóvá, a szlovák nem. Ez a dolog hazugság része, ugyanis az említett könyv első oldalain ott a „schválené Ministerstvom školstva Slovenskej republiky dňa 16. 8. 2000 ako…” kezdetű – horribile dictu! – szlovák nyelvű szöveg. Ezt még maga Ján Slota is el tudta volna olvasni, ha akarja. Tán még el is olvasta, hiszen a mutatvány részeként felháborodottan bele is lapoz a könyvbe, miközben éppen azt hazudja, ki és mikor hagyta jóvá a kötetet. A tankönyv borítóján magyar zászlók – mondja továbbá. Ez szakmailag a hangulatkeltés kategóriába tartozik, mert mi kivetnivaló lenne abban, hogy egy, a címe alapján is a magyar nép történetét taglaló könyv borítóján egy magyar zászlós felvétel található? A magyar lobogó – egyelőre – még nem tartozik a törvényileg betiltott önkényuralmi jelvények és felségjelek közé… A könyv hátulján „valami magyar bohóc szobra Budapesten” – mondja tovább Slota. Ez az a bizonyos „humoros” rész, mellyel meg lehet fogni a még talán elrévedő szlovák észlelőt, aki ezután nagy valószínűséggel csak legyint egyet, mondván: hát, nagy paraszt ez a Slota, de ezt jól „megaszonta”. Más kérdés, hogy az a bizonyos bohóc nem más, mint Szent István, akinek egy ellenzéki szlovák honatya a törvényben emléknapot szeretett volna szentelni, s akiről egy szlovák kormányalelnök szintén elismerően szokott beszélni. És csak úgy mellékesen, a szlovák politikusok és szakemberek nagy része vele kapcsolatban sohasem hagyja ki a lehetőséget, hogy rá ne mutasson, milyen bölcs és előrelátó dolgokat is hagyott hátra a nagy király ismert Intelmeiben fiának. A mozdulatsor záróakkordja a félrevezetés, mely szintén a darab jól sikerült része. Mit keres egy tankönyvben Horthy, Duray képe, az MKP logója? A kérdést Slota után valószínűleg még a honi magyar átlagember is pironkodással vegyes mérgelődéssel tenné fel magának, hogy aztán egy „miért kell őket ilyenekkel provokálni” választ adjon rá magában. Mert valóban: miért kell őket tankönyvben propagálni? Hol vagyunk? Persze, a zilált állapot csak addig érvényes, amíg bele nem gondolunk, hogy ez egy, a 20. századról szóló történelemtankönyv, a tankönyveknek pedig már évtizedek óta szerves részei az adott korszakot bemutató képek, a taglalt időszakban munkálkodó – negatív vagy pozitív szerepet betöltő – közéleti emberkék fotói. Ha egy, 20. századról szóló töritankönyvben nem szerepelne Hitler vagy Sztálin fényképe, joggal tehetnénk fel a kérdést, milyen lüke szerkesztette. Elaludtak a szerzők? Ha pedig beleszerkesztik, akkor azzal netán a fent említett két „úriembert” propagálják?

A populista olyan, mint a bűvész. Trükköt mutat be, szemfényvesztést. Gyorsan, ravaszul, úgy, hogy a nézők nagy része nem tud rá időben érdemben reagálni. És elhiszi, amit mond, tesz, mert hirtelen nem tudja és sokszor nem is akarja ellenőrizni – a bű?vész/populista mutatványa úgy tűnik logikusnak, ahogy tálalja. A különbség csak annyi, hogy a jó bűvész időben szól: vigyázat, csalok!