Véradók magánya

Ropják harci táncukat a képviselő- és polgármesterjelöltek országszerte. Egyesek látványosan, mások kevésbé, aszerint általában, kit mi hajtott a csatába, már-már elviselhetetlen belső kényszer, melyet a hely elnyerésének, illetve megtartásának lehetősége válthat ki az emberben, jól leplezett önös érdek vagy éppen a köz igazi szolgálatának vágya, bandázó hajlammal megáldott önjelölt prédikátor rábeszélése vagy egyszerű felkérés. Az élet már csak ilyen. Indulatoktól sem mentes, sok helyütt feszülnek is egymásnak erősebben és hangosabban, mint máskor, hiszen végeredményben a helyi hatalmi pozíciók megszerzéséről van szó, melyekkel sokféleképpen lehet élni, visszaélni is, mint tudjuk. Képzavarral szólva, röpködnek névtelen telefonok, levelek és röplapok ugyancsak. Egyébiránt semmi különös.

Ebben a zajban-zűrben szinte alig számít hírnek, hogy az egyik pozsonyi kórházban nem halt meg egy ember, pozitívabb változatban, életben maradt. Neki még jutott a vérkészletből, az utolsó csepp. Közben természetesen nyomban riadót fújt a kórház, megint elfogyott a vér. Az időről időre érkező segélykérő kiáltásokkal együtt ez a megint azt jelenti, évek óta folyamatosan nincs elegendő vér az életmentéshez. Hihető is, ha csupán a háztartási, a munka- és autóbalesetek egyre növekvő számára gondolunk. A szakember azt mondja, korszerűsíteni kellene a véradói hálózatot, melyen egy egész – számítógépekkel ellátott – országos rendszert értsünk. Csakhogy ennek kiépítése nagyon sokba kerülne. Erre sincs pénz. Marad a régi rendszer, illetve tulajdonképpen már a régi sem. Merthogy a vöröskereszt helyi egyesületei, melyek egykor vezető szerepet vittek a véradók toborzásában, a legtöbb településen csupán formálisan léteznek, ha egyáltalán léteznek, eredeti, sokrétű funkcióik ellátását nem igényeli senki. Csoda-e hát, ha odalett az egykori szervezőkedv, lelkesedés? Amikre még számítani lehet mint toborzókra, azok a véradóklubok, orvosi rendelők, áldozatkész nővérek, és hát vannak, akik egyedül, mindentől és mindenkitől függetlenül, önként indulnak el a transzfúziós állomások felé. De azokról sem feledkezzünk meg, akik azonnal ugranak, ha jön a telefon, valakinek sürgősen szüksége van az életmentő piros nedvre. Zömük kétkezi munkás, ez mindig feltűnt nekem, ám ahogy hallom, az utóbbi években mind többen adnak vért az értelmiség, az egyetemi hallgatók, diákok soraiból. Mégis kevesen vannak, együttvéve is. Különben, leegyszerűsítve a dolgot, aligha állhatna elő olyan helyzet, hogy ha élni akarsz, vigyél magaddal vért a kórházba. Talán némi javulást eredményezne, ha a fentebb említett rendszer kiépítése mellett nagyobb társadalmi elismerést kapnának az aktív önkéntes véradók, és más formákban, mint amelyek az előző rendszerből itt maradtak. Ez is álomnak tetszik azonban, amikor eleve a munkahelyekről nem akarják elengedni őket, illetve mehetnek, ha szabadságot vesznek ki. Arra a napra, amelyen vérüket ajándékozzák – másoknak.

Éppen ezért – jó volt látnom a minap, csendes estén mintegy negyven véradót egy falu művelődési házának nagytermében szépen megterített asztalok mellett, akiket ünnepélyes külsőségek között fogadott és köszöntött az önkormányzat. Nem először.