Vaszilij Sztálin és Putyin

Leányát, Szvetlánát talán kedvelte, mert amíg a fiúk létezéséről alig-alig tudhatott valamit a világ, a leányát bemutatta Churchillnak is, az angol politikus ironikus megjegyzése szerint azért, hogy bebizonyítsa: a bolsevikoknak is van családi életük. A harmadik Sztálin-gyerekről, Vaszilijről a minap a moszkvai televízió vetített egy roppant tanulságos dokumentumfilmet.

Amiből kiderül, hogy milyen is volt ez a bizonyos családi élet. Vaszilijjal sem törődött az apja (ugyan, mikor lett volna erre ideje?) és nevelését két emberre bízta: Vlaszik tábornokra, személyes testőrségének parancsnokára, illetve Lavrentyij Berija, a rettegett titkosrendőrség rettenetes főnöke mintegy önként felügyelte a fiú életét. Hogy mennyire „gondosan”, az éppen az általam látott dokumentumfilmből derült ki. Vaszilij Sztálin életéről ugyanis hatalmas mennyiségű film, fénykép maradt fenn, hangját magnetofonszalagok őrzik. Ezek a dokumentumok azonban korántsem szolgáltak olyasféle célt, mint az apáról készült filmek, fényképek. Szóval nem kultikus jellegűek, szó sem volt arról, hogy Sztálin arra készült volna – mint ezt tette hűséges koreai tanítványa, Kim Ir Szen –, hogy fiára bízza a birodalmat. Sztálin ilyesmire egyáltalán nem gondolt, s általában sem foglalkozott az utódlás kérdésével. A legtöbb, amit hitelesen ebben a tárgykörben tudhatunk, Hruscsov emlékirataiban maradt fenn: az agg Sztálin azt jósolta társainak, hogy halála után, mint vak macskakölyköket pusztítják el őket.

Vaszilij Sztálinról azért maradt az utókorra, illetve az állambiztonság levéltárára ilyen sok dokumentum, mert minden lépését figyelték, lefényképezték, filmre vették. Természetesen anélkül, hogy Vaszilij erről tudott volna. Katonatiszt, repülő, a kortársak szerint, jó pilóta, huszonvalahány esztendős korában altábornagy, a moszkvai katonai körzet légierejének parancsnoka. Az apa szilárd meggyőződése volt, hogy a politikában mindent megengedhet magának. A fiú csak a magánélet szféráiban érezte úgy, hogy azt tehet, amit akar. Négyszer nősült. Ivott, mint a kefekötő. Szórta az állam pénzét. Minderről tudtak azok, akikre az apa a fia felügyeletét bízta. Egyik felesége is állambiztonsági ügynök volt, merthogy a hitvesi ágy sem maradhatott ki a megfigyelt terepek közül. Vaszilij Sztálint végül saját apja váltja le néhány hónappal a halála előtt parancsnoki posztjáról. A diktátor roppant ideges lehetett, amikor saját kezűleg fogalmazta a parancsot, mert – szokásától eltérően – teli van a kézirat javításokkal, áthúzott szavakkal és a kézírás is ugráló. Miért? Csak találgathatunk. Nyilván nem fia iszákosságában kételkedett, hiszen ezt saját szemével látta. Inkább az idegesíthette, hogy milyen szorosan ellenőrzik a fiát, s felébredt benne a kétely, hogy esetleg őt is megfigyelik...

Vaszilij Sztálinnak mindenesetre az volt a meggyőződése, hogy apját megmérgezték. Volt olyan óvatlan, hogy fecsegett is erről. Ezért Berija, akit elsőrendűen gyanúsított, lecsukatta. Aztán letartóztatták, majd kivégezték Beriját is. Vaszilij azonban hiába bízott abban, hogy sorsa jobbra fordul. Apjának azok a társai, akik az utódlásért folytatott harccal voltak elfoglalva, s akik – egyáltalán nem mellékesen – kisfiú kora óta ismerték, amolyan kényelmetlen tanúnak tekintették. A hatalmi harc eldőlte, a XX. kongresszus után Vaszilij levelet írt Hruscsovnak, amelyben szabadságot és állást kér. Hruscsov, aki már leleplezte az apa rémtetteit, könnyeivel küszködve öleli magához a fiút, s mindent megígér. Ezek után Vaszilijt visszaviszik a börtönbe és még egy évig ottmaradt. Aztán kiszabadul, újra iszik, alig van pénze, viszont az utcákon altábornagyi egyenruhában botladozik. Egyik részeg rohamában berohan Kína moszkvai nagykövetségére bepanaszolni Hruscsovot. Ez, természetesen, nem maradhatott következmények nélkül. Újra letartóztatják, majd száműzik Moszkvából. Alig negyven évesen halt meg.

Elfelejtették. Csupán találgatni tudom, hogy miért mondják el ma, több, mint negyven évvel a halála után Vaszilij Sztálin sorsát. A legvalószínűbb – Tacitusszal szólva –, az „hogy a hitvány szavaknak s tetteknek félniük kelljen az utókortól”. Vaszilij Sztálinra ma azért emlékeztet az orosz közszolgálati televízió, hogy senkinek ne juthasson eszébe Ioszif Sztálin érdemeit emlegetni. Az idő múlik és múlásával együtt Oroszországban is nosztalgiák ébrednek. Például birodalmi álmok. És ugyan miért ne gondolnának Sztálinra is, aki eme álmok első számú megvalósítója volt? Ne feledjük el, hogy az orosz tömegek számára Sztálin nemcsak véreskezű diktátor, hanem a rend képviselője volt, aki kemény kézzel a vezetőkre is lecsapott. Különösen Brezsnyev idején virágzott ez az illúzió, a korrupció általános uralma alatt.

Jövő márciusban lesz fél évszázada, hogy Sztálin meghalt. Aki akkor született, már csak a hajdani birodalomról tud és szinte semmit sem arról, hogy mi volt az ára mindennek. A személyes sorsok alakulásában is. Olyan torz jellemek szánalmas életében, mint amilyen Vaszilij Sztálin volt.

Oroszországban – egyebek között az irodalomból is tudható – mindenkor erős volt a hajlam az önsorsrontásra. A sztálini terror népesedési következményei után az iszonyatos méreteket öltő alkoholizmus tizedeli főként a férfilakosságot, amelynek jelentős százaléka nem éri meg hatvanadik életévét. Putyin és kormányzata kevés hasznosabb célt tűzött ki maga elé, mint e népességfogyás elleni küzdelmet. Különben is, Putyin szereti a németeket. Sokat élt ott, jól beszéli a nyelvet, a németek körében – az ottani közvélemény-kutatási adatok szerint – ő a legkedveltebb külföldi államfő, és a szokásaikat elsajátította. Például, ha iszik egyáltalán, akkor sörözik, s vodkából is két cent, azaz húsz gramm és nem a klasszikus orosz módi szerinti száz gramm, azaz egy deci az alapadagja. Vaszilij Sztálin a két centet meg sem érezte volna... Szóval a televíziót is szigorú kézzel irányító Putyin nemcsak a diktatúra egyik kicsiny áldozatára emlékeztetett, hanem a normális emberi rend szükségességére. Ez még nem jelent feltétlenül demokratikus államrendet, de enélkül a demokratikus Oroszország is elképzelhetetlen.

Persze, Nagy Péter cár is a német életformára akarta szoktatni a népét. Ugyanakkor megölette fiát és amikor sörözött, vödörből itta az árpalét, a napot pedig kötelezően vodkával kezdte.