Valóság és manipuláció

A huszadik század végének legnagyobb művészi teljesítményével és félrevezetésével gyanúsítható leleményként utal ezzel kapcsolatban a Biztonsági Tanácsnak a CNN által élőben közvetített emlékezetes ülésére a KAfKA című, négynyelvű közép-európai folyóiratban Stefan Chwin, a Gdański Egyetem professzora. A szerző a világtörténet legszélesebb közönsége előtt lezajlott happeningnek nevezi a beszédnek és a számítógépes képnek azt az egyesülését, amikor egy tábornoki egyenruhás fekete amerikai egyre csak „biológiai fegyvereket” és „mozgó laboratóriumokat” emleget, s közben a képernyőn ott úszkálnak az iraki teherautók szellemképei.

ĺme, szöveg és kép elhihetőséget, valóságot sugalló ereje. De vajon mennyire játszik közre e hatás elérésében magának a demokratikus átlagpolgárnak a szavakkal meghatványozott képzettársítások láncolatában bizonyítékká váló dokumentumok iránti hiszékenysége? Ezt tette próbára a tíz évvel ezelőtt készült, Az igazi Mao című magyar áldokumentumfilm, melyet a kritikusok posztmodern tréfának neveztek, s a Duna Televízió a mostani felújítást feltehetően áprilisi tréfának szánta. A rendező, Siklós Szilveszter és a forgatókönyvíró, Szekér András remek összmunkával ugyanis azt akarja elhitetni a nézővel, hogy Mao és Hruscsov tulajdonképpen a San Franciscó-i halpiac uralmáért folytatott véres leszámolások két gengszterfigurája, s mindaz, amit a kalandos úton szerzett politikai hatalom birtokában tettek, nem volt más, mint két maffiózó egymás elleni olthatatlan gyűlölettel teli versenyfutása a világpolitikai színtéren. Igazi és álarchívum-felvételeknek hitelességet keltő összemosásával, valamint angolul nyilatkozó, magyar szinkronszöveg aláúsztatásával nyilatkozó álkommentátorok közreműködése révén történelmi események elevenednek meg: a Hosszú Menetelésnek a Kínai Népköztársaság kikiáltásának, a koreai háborúnak, a kubai válságnak és a Kennedy-gyilkosságnak a mozzanatai. Mögöttük pedig ott húzódik a kínai, az orosz és olasz maffia rémtetteivel összefonódott titkosszolgálati gátlástalanság és furfang, a CIA, az NKDV és a KGB keze munkája. S mindez a világtörténelem színterén csak azért történik – ahogy a film vége felé a néző megtudja –, mert keresztezte egymást mindkettőjüknek egy elbűvölő szépségű amerikai leányzó, Mary Lou iránti imádata. De hogy még nagyobb legyen a krimi izgalmával egymásra torlódó képtelenségek sorozata, a film egy nepáli kolostorban szent emberként tisztelt szerzetesnél köt ki, akit testvére záratott be, s helyette vitte végig a Maónak tulajdonított történelmi szerepet. S itt már azok a nézők is kezdtek jót mulatni, akik kezdetben talán azt hitték, a kilencvenes évek politikai fordulatainak abszurditása kerül sajátos megvilágításba, azt érzékeltetve, hogy ebben a világban minden megtörténhet és mindennek az ellenkezője is. Az oknyomozó történelmi és dokumentumfilmek fogásait némileg parodisztikus szándékkal alkalmazó magyar alkotás azonban nem is annyira a politikai manipulálhatóságot, mint inkább a képet és szöveget összekapcsoló eszköztár lehetőségeinek határait kereste. A film végén a méretes csalást kimondó szpíkerhang azzal válik el a nagyérdeműtől, hogy „minden csupán attól függ, hogyan csomagoljuk mondandónkat”. Nos, a mai néző akárcsak ennek egyik kihasználatlanul maradt elemére gondolva töprenghet azon, vajon miért is kerülte el a szerzők figyelmét az a lehetőség, melyhez már a kilencvenes évek közepe is ötleteket kínálhatott. A számítógépes szöveg- és képszerkesztés szinte korlátlan leleményei ugyancsak ráirányíthatták volna a figyelmet arra, hogy a valódi Mao költő is volt, aki ifjú korától kezdve írt verseket, sőt folyóiratokat is szerkesztett. S amit a sinológusok ugyancsak kiemelnek, az írásjelei gyönyörűek. A kalligráfia művészet Kínában, s a tetszetős, kiírt írásjegyek a politikus műveltségének fokmérői is. Szinte fantáziadús képzelőerőre sincs szükség ahhoz, hogy a dokumentumfilm-utánzat nézőjének a narrátori szerepet betöltő áltörténész mai számítógépes grafikai kártyákkal összevetve sejtesse: a filmbeli Mao művészi kivitelezésű írásjegyei ama titokzatos szerzetestől származnak. De a költői habitus arra mindenképpen alkalmas lehetett volna, hogy az elbűvölően éneklő Luinál – a természet pompáját felidéző verseivel – Nyikitával szemben előnyre tehessen szert. De a romantikamentes történelmi valóságba visszatérve: Mao versei a valóságban érzékeltetik a költői lélek és a politikusi, a politikai gengszterségig elmenő hatalomvágy csíráit. Tetten érhető ez a Magvető kiadásában 1959-ben megjelent szép kiállítású, Mao Ce-tung válogatott veseinek magyar nyelvű fordítását tartalmazó kötetben. A fordítók között olyan kiválóságok szerepeltek, mint Weöres Sándor, Hegedűs Géza, Károlyi Amy, Csanádi Imre. Az utószó szerzője, a sinológus Józsa Sándor egy nem régi rádióbeszélgetésben elárulta, hogy annak idején a kissé már kapatos Weöres Sándor egy presszóban szinte az eredetivel egyenértékű magyar fordításokat varázsolt elő a verseket magyarázó ismertetést hallgatva. Ezekben a fordításokban olvasható, ahogy a költő a kínai táj zordon szépségében gyönyörködve kérdi: „fent és lent ki az uralkodó”, másutt a Kun-hegy csúcsát akarja kardjával úgy három részre vágni, hogy „egyet szánok Európának, egyet adok Amerikának, egyet meghagyok Kínának”. De ez már történeti filmeposz témája lehetne! Az igazi Mao című, szórakoztatásnak szánt szerzemény a demokratikus rendszer polgárának becsaphatóságát teszteli. A film végén a narrátor szellemes kategorizálással figyelmeztet ennek fokozataira. Mellesleg: annak idején a neves rendező, Szabó István is bevallotta, nézőként csak jó későn kezdett gyanakodni. Stefan Chwin írásában viszont az iraki beavatkozás kapcsán azt vizsgálja, hogy milyen kölcsönhatás, egymásra gyakorolt nyomás érvényesülhet a politikai elittel összefonódó médiakonszernek manipulációs törekvései és a tömegtársadalomnak magát a félrevezetést eleve gerjesztő nézettségben és hallgatottságban kifejezésre jutó elvárásai között. A képlet még feladvány! Az iraki fejlemények viszont sok mindent felszínre hozhatnak.