Vakbél és varratok

Az idő végtelenül lelassult, a napi ritmust az infúziós tasakok cseréje diktálta, mert a kiszáradás veszélye fenyegetett. A lányomról kiderült, hogy sokkal bátrabb és szívósabb, mint ahogy azt az apja gondolta. A műtét sikerült, az orvos precíz volt, a nővérkék kedvesek és figyelmesek.
A kórházi elbocsátást követő hetedik napon kellett jelentkeznünk a sebészeti ügyeleten, ahol a varratok eltávolítják. Előjegyzésre nincs mód, időpontot nem kaptunk. Délelőtt érkezünk meg az ügyeletre. Országszerte napok óta tombolt a kánikula, sorra dőltek meg a melegrekordok, a hírek a klímaváltozás elleni harc fontosságáról szólnak. A váró ajtaján egy tábla figyelmeztet, csukjuk be az ajtót, mert a helyiségben klíma üzemel. Belépünk.

Harmincan-negyvenen zsúfolódnak be a váróterembe, az ajtónyitásra felnéznek, majd visszasüllyednek az apátiás mozdulatlanságba.

Talán a tömeg kipárolgása győzte le a klímaberendezést vagy már korábban meghibásodott, mindenesetre a zárt térbe szorult izzadt testek gőzében nehezen vesszük a levegőt.

Egyszer csak, mint rovarok a lámpa irányába, a váróban megindulnak egy ajtóhoz. Teljesen betemetik a küszöbön álló nővérkét, egyszerre öten próbálják elmagyarázni, hogy miért vannak itt. Mielőtt becsukódna az ajtó, sikerül a nővér kezébe nyomnom a kórházi zárójelentés másolatát. Megüresedett két szék, leülünk a hatéves lányommal. Körülnézek. Meggyötört arcok, csonka végtagok, kötözött sebek, mankók. Mindegyik egy kórisme, egy emberi sors.

A falon nagyképernyős televíziókészülék, a kórházat működtető vállalat gálaestjéről megy egy összefoglaló. A páciensek időnként felnéznek az estélyis hölgyekre és a szmokingos urakra. A várón egy nővérke halad át, felismer valakit, megáll, megsimogatja. Régen járt nálunk, mondja az idős hölgynek. Visszahúzza a szíve, ugye, kérdi. A szíve, vagy más.

Dél van, korog a gyomrom. A mellettünk ülő nőnek ez a jel,

hosszú monológba kezd, amit azzal indít és fejez be, hogy ő már reggel nyolctól itt vár, többször megismétli, ez a rendszer szar. Elszakadt nála a cérna. Mi még türelmesen várunk, hogy kivegyék.

Időnként megjelenik az ajtóban a nővér és egy nevet kiált. Mindenki megfeszül, megemelkedik, végül elernyed. Egy idős bácsi ugrik fel a botjára támaszkodva. El akar indulni, az egész teste remeg, elgémberedett. A nővér hangosabban szólítja a bácsit, aki egy helyben toporog,

Serények és fürgék a mentősök, ők nem várhatnak. A sebesültjeikkel megelőznek, nem is neheztel rájuk senki. Egy fiatal, barna bőrű lány libben át a várón, a fejtartásával jelzi, ő nem egy közülünk, csak véletlenül keveredett ide.

A varratokat egy perc alatt eltávolítja a fiatal orvos. Mire felocsúdunk, újra a váróban vagyunk. Kézen fogva hazaindulunk. Kinn kétszer sétálunk át a párakapun.