Üzenet a szülőföldre

Először is tisztázni kell: hazám nincs, csak szülőföldem. Ha ezt úgy magamban már helyreraktam, akkor már nem annyira bánt a mindenfelől érkező, túlnyomórészt negatív fogadtatás. Élni kell, s ha idézőjelben hontalan is az ember, abból kell kiindulni, mindent tégy a legjobb tudásod szerint. Zörgess és megnyittatik, kérj és adatik. Azok, akiknek a dolgok elvégzéséhez sem, a zörgetéshez sem, a kéréshez sem fűlik a foguk: azokból mi lesz? Belőlük imitt-amott megteremnek a nemzetsirató, csalódott, magukat megvalósítani soha nem képes, félresiklott és világmegváltás-elméleteket szóró „zsenik”? Csakhogy a világ újabban nem igazán arra vár, hogy megváltsák. Az elméletgyártás kora is leköszönőben. Talán elég lenne annyi, ha mindenki éppen annyit dolgozna, amennyit még józan ítélőképessége, munkavállalása megenged. Vigyázat: egy fenékkel jól csak egy lovat lehet megülni! Az önjelölt zsenik saját siránkozásuktól esetleg nem hallják, hogy éppen kaszát fen valaki, kapát penget, szőlőt olt, becsületesen húz falat, javít gépet. Aki becsülettel dolgozik, nem irigykedik a semmittevő „zsenire”. Az a baj, hogy szülőföldünkön minden kistérségnek megvan a maga „megváltóként” viselkedő, magát zseninek tartó, megvalósítani meg nem tudó emberkéje. Aki csak siránkozni tud. De azt nagyon! Valami fura véletlen folytán ilyen vakvágányra beállt zseniből ismerek vagy fél tucatot. Még egyetlen használható, önálló ötletet, pályázatot, a problémák megoldását elemző tanulmányt nem olvastam ezektől a panaszgyárosoktól. Akikhez olyan jó csapódni a csapódósabb fajtának, mert ezek olyan jó magyarok, olyan szépen tudnak arról beszélni, hogy pusztul és fogy a nemzet. Olyan pontosan tudnak fogalmazni, hogy pénz kell a régióba, de arra már nem képesek, hogy megmondják, hogyan és honnan szerezzen az, aki szerezni akar. Az ötlettelen nemzetmentő és kesergő szerep lemeze lejárt. Van helye azonban a józanul mérlegelő, terveket álmodni és valóra váltani tudó, munkabíró közéleti embernek. Aki nem a funkciók gyűjtése miatt teszi a dolgát, hanem mert komolyan gondolja a feladatot. Ebből a különleges fajtából ugyan még nem sok szaladgál réteshosszú országunkban, foltocskákra szabdalt szülőföldünkön, de majd elszaporodik. A víz szalad, a kő marad, írja Wass Albert. Már csak azt kéne eldönteni: az önjelölt zsenik, a csak panaszkodni tudók, de cselekvésre képtelenek hová tartoznak? A kőhöz vagy a vízhez?