USA: nincs váltás a védelemben

Bush második elnökségét sokan olyan elvárásokkal kapcsolják össze, amelyek lényege, hogy drámaian megváltozik az amerikai külpolitika irányvonala. Ennek pedig – ismerve az amerikai külpolitika mozgatórugóit – nem sok esélye van. Azokat, akiket esetleg nem győztek meg az eddigi történések vagy elemzések, mindenképp meg fogja győzni a dokumentum. A szerzők egyértelműen a 2002 szeptemberében kiadott Nemzeti biztonsági stratégiára hivatkoznak, és megerősítik irányvonalát. Természetesen a 2002-es stratégia úgynevezett Grand Strategy, ezért nem igazán konkrét, hanem alapelveket és célokat fektet le. Ezzel szemben a mostani elődjéből indul ki, továbbfűzi az akkori gondolatokat, és jóval konkrétabb is. Az alábbiakban a dokumentum néhány fontosabb pontját elemezzük.

A nemzetközi stratégiai környezet amerikai értelmezése szempontjából döntő fontosságú az első megállapítás: Amerika háborúban áll. Az Egyesült Államok helyzetével és küldetésével kapcsolatban szintén megerősítést nyert a biztonsági stratégiában lefektetett fő cél: a „nem demokratikus világ” globális transzformációja, amely leginkább az olyan kritikus régiókat érinti, mint a Közel-Kelet. Ezzel kapcsolatban abból indulnak ki, hogy a demokratikus átalakulás automatikusan megerősíti az USA befolyását a világban, ezért komoly hatalmi tényező is. Az új stratégia rendkívül érdekes és messzemenő következményekkel járó változásokat határoz meg a nemzetközi jogban is. Ennek egyik eleme, hogy az egyes országoknak a nemzetközi stabilitás megszilárdítása érdekében képesnek kell lenniük szuverenitásuk effektív gyakorlására saját területeik felett, viszont ennek „felelősségteljes” módon kell realizálódnia.

A vesztfáliai rendszer – amelynek alapján gyakorlatilag semmi nem csorbíthatja egy-egy állam szuverenitását – módosítását jelentheti ez a megállapítás: elfogadhatatlan, hogy egyes rezsimek saját biztonsági fenyegetést jelentő céljaik érdekében a szuverenitás pajzsa mögé bújjanak. Hasonlóképpen nem lehet erre hivatkozni a saját lakosság ellen elkövetett bűnök esetében sem, amelyek a szuverenitás új határait jelenthetik. Nyilvánvaló, hogy ezek a nézetek erősen befolyásolva voltak az elmúlt évek eseményei által. Hogy ne csak Irakra gondoljunk, emlékezzünk például az 1999-es NATO-akcióra a Milosevics vezette Jugoszlávia ellen. Akkor a nyugati országok, noha nem volt ENSZ-meghatalmazásuk, arra hivatkoztak, hogy Belgrád nem folytathat hadjáratot saját lakossága (értsd: a koszovói albánok) ellen saját területi épségére és szuverenitására hivatkozva. Hasonló indoklással találkozhattunk Afganisztán esetében is, amikor még a tálibok voltak hatalmon (természetesen azt is hozzá kell tenni, hogy Afganisztán esetében volt ENSZ-meghatalmazás).

Az Egyesült Államoknak egyértelműen aktív, kezdeményező külpolitikát kell folytatnia. Ennek fő célja a stabilitás kiterjesztése és a kritikus régiók transzformációja. A globális stratégiai környezet elemzésekor a legbefolyásosabb tényező az instabilitás, a bizonytalanság. Ennek egyik következménye, hogy bár képesek vagyunk a legfontosabb folyamatok elemzésére, nem tudjuk az egyes specifikus történéseket előre meghatározni. Ebből viszont az következik, hogy minden releváns stratégiának és tervezésnek számolnia kell a meglepetésekkel és a váratlan történésekkel (lásd: a 2001 szeptemberében elkövetett terrortámadások). A dokumentum szerint napjainkban négyféle alapvető fenyegetés mutatható ki: hagyományos, irreguláris, katasztrofális és diszruptív. Ezek közül az Egyesült Államok csupán csak az elsőre van felkészülve, ráadásul a jövőben egyre inkább számolni kell a különböző típusú fenyegetések kombinációjával is, ami még inkább megnehezíti a körülményeket és bonyolítja az esetleges válaszlépéseket. Noha a dokumentum elismeri a nem állami szereplők növekvő fontosságát a nemzetközi kapcsolatokban, főszereplőknek még mindig az egyes országokat tartja. Természetesen ez egy újabb tényező, amelyben nagyfokú kontinuitás mutatható ki az eddigi amerikai irányvonallal. Ami a konkrétumokat illeti, két alapvető kategória különböztethető meg: az úgynevezett kulcsállamok, tehát a globális vagy szélesebb regionális befolyással rendelkező nagyhatalmak, valamint az úgynevezett problémás államok. Ezek közös jellemzője, hogy biztonsági kockázatot jelentenek saját geopolitikai régiójuk stabilitására, és sok esetben az amerikai érdekekre is. A kockázatot tovább növeli ezen államok igyekezete tömegpusztító fegyverek beszerzésére.

Összefoglalva elmondható: semmi nem mutat arra, hogy drámai változás következne az amerikai kül- és biztonságpolitikában. Sőt, a márciusi stratégia csak megerősíti az amerikai politika eddigi irányvonalát.

A szerző külpolitikai elemző