Urambocsá, miniszter

Bűvös tizenhatos. Pontosan ennyi nap kellett az új koalíciónak, hogy megalakítsa ugyanennyi tagból álló kormányát (minden napra egy miniszter), Rudolf Schusternek kicsit több kell, hogy ki is nevezze. Bűvös, nem bűnös, tudják, az ártatlanság vélelme. A tizenhat kormánytagból tíz kezdő, pontosabban még nem hordozták alsó felét miniszteri autóval, hatan már koptattak bársonyszéket Dzurinda első próbálkozása idején. Hatvankét százalékos újdonság, csak valamivel alacsonyabb az arány, mint a parlamenti, mert az hatvanhat százalékos. Az új államtitkárok százalékarányába bele sem mertem kezdeni, annyi az új arc, az ismeretlen név.

Az összesen hamincnyolc miniszter és államtitkár között egy „ovát” találhatunk, bár három neve még ismeretlen, nem tengünk túl az asszonyokban a végrehajtásban. Elférfiasodott szakma a miniszterkedés. Persze, ne az elsődleges nemi jegyek alapján legyen valaki államtitkár, urambocsá, miniszter.

Mikuláš Dzurinda visszanyerte régi énjét, ezen a héten már nem lehetett olyan kérdést feltenni neki, amelyre válaszolt volna – csak a koalíciós szerződést kellett hozzá aláírnia. Ritkaság, hogy mindenki ennyire elégedett legyen egy kompromisszummal megszült dokumentummal. Mint a vadkörték, úgy mosolygott a politikusok hada a Prímási palota tükörtermében a szentesítéskor; ilyen örömöt csak a káröröm tud kiváltani az emberből, hittem eddig. Kiderült, egyszerű tézisek is ilyen hatással tudnak lenni, főleg ha csinosra sikerednek, mit lehet ehhez még hozzátenni: Hajrá, Mari bácsi!

Titkon örültem annak is, hogy kulturális betétnek a kommunisták is bekerültek a parlamentbe, várakozással tekintek a parlamenti szűzbeszédek elé. Nem alaptalan az ujjongásom: amit az elmúlt két-három héten hallottunk tőlük... Nem árt azért felvértezni magunkat a kétkoronás tej – negyvenfilléres kifli érvrendszer és a jól bevált harci munkaeszközök ellen.

Üzent az Európai Bizottság is, azt is a szívünkbe zártuk, ő is minket. 2004-ben úgy masírozunk az Európai Unióba, mint a virág. Igaz, úgy nem fognak bennünket ott szeretni, mint a másik virág, de ez most mellékesnek tűnik, majd megszokjuk egymást. Nincs más teendőnk, mint túlélni a jövő heti ír népszavazást, és év végéig lezárni a maradék fejezeteket, például a földművelésit. Szép feladat egy új miniszternek.

Nem győzöm sorolni a gyönyörű dolgokat: először története során magyar író, bizonyos Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel-díjat. (Kapta, és nem nyerte, mint azt az egyik honlap írta, összekeverve Kertészt Gorcsev Ivánnal.) Tudtuk, hogy ez a pillanat is eljön egyszer, csak más nevekre számítottunk, például Esterházyra, Faludyra, Nádasra, Mészölyre stb. Az egészbe egyetlen üröm vegyült, hogy az interneten a legolvasottabb hírek közt csak a második helyre szorult Kertész bravúrja, megelőzte őt az Új párok a Big Brother-házban című.

Ma viszont nem díjat kapunk, hanem zakót, de akkorát, hogy többen is elférnénk benne. Ki díjjal, ki zakóval tér haza Stockholmból – kinek otthon, Pozsonyban varrnak egyet.

A végére hagytam a megfejthetetlent, elnökünk agytekervényeit. Azt mondta Schuster, a főállású beteg az unió pozsonyi nagykövetének, hogy meghúzódott lábát ne itt kezeltesse, menjen Nyugatra gyógyulni. Csak a pszichiátert idézhetném, de nem teszem, mert mindenki tudja. Menthetetlen.