Ünnepelni csak durván?

Irtózom a petárdáktól. Ez a legfőbb oka, hogy már évek óta ki sem teszem a lábam a lakásból szilveszter éjszakáján. Persze így sem tudom teljesen megvédeni magamat a hatalmas durrogatásoktól. A kamaszok ugyanis már jóval az óévbúcsúztató előtt gondoskodnak arról, hogy a legváratlanabb pillanatokban durranjon egy-egy petárda az utcán, a buszmegállóban, a házak tövében. Sőt, még e héten sem hagyták abba ezt a veszélyes szórakozást. Egyáltalán nem törődtek és törődnek azzal, hogy éppen csecsemőt tologató anyuka, idős beteg ember vagy bárki más van közelükben. Valószínűleg eszükbe sem jut, hogy ami számukra egy jó hecc csupán, azzal másokat infarktusveszélybe sodorhatnak. Szilveszterkor ennek ellenére mégis városunk főterén ért az éjfél; egyszer azért nekem is illő megnéznem, miként köszöntik az emberek az új évet a lehető legnyilvánosabb helyen. Bevallom: az élmény egyszerűen elborzasztott. Mintha egy bombatámadás kellős közepébe csöppentem volna. Előttem, mellettem és mögöttem másodpercenként robbantak a petárdák, hangjuk folyamatos ropogássá, valóságos csatazajjá olvadt öszsze. Attól való félelmemben, hogy egy-egy petárda éppen a lábam alatt szólal meg, egy pillanatig sem élvezhettem a tűzijátékot; folyton azt figyeltem, honnan érkezik a következő támadás. A magasba egyébként már csak azért sem volt ajánlatos bámulni, mivel így nem tudtam volna kikerülni a mindent elborító üvegcserepeket. Az akciófilmeken felnövekvő nemzedék már csak így tud ünnepelni? Ha majd petárdák helyett újra papírtrombiták szólnak, pezsgősüvegek helyett pedig konfettik röpködnek az utcán szilveszter éjszakáján, akkor megint kimegyek a főtérre. Ha megérem…