Uniós kérdőjelek

Valószínűleg így fognak tenni a hollandok is. A francia nemet akár olybá is vehetnénk, mint az uniós gondolat elutasítását, vagy ne adj isten a frankofón dominancia gyerekes megnyilvánulásának jelét az öreg kontinensen. Mintha újra feléledt volna a Richelieu-i politikai gyakorlat, hogy Franciaország akkor erős, ha Németország gyenge. (Pedig ettől a fóbiás eszmétől éppen a francia-német kiegyezés szabadította meg a franciákat és Európát, amikor a Schumann-i gondolat alapján megalakult a Montánunió, megalapozva az öreg kontinens majdani egyesülését.) Lehetne aztán tovább meditálni: miért hepciáskodnak a franciák? Trianon óta tudjuk, hogy a francia politika szeret beleszólni a kontinens elrendezésébe. Most pedig nem képesek felelősen gondolkodni közös jövőnkön? Vagy ennyire megerősödött a szélsőbal és a szélsőjobb, amely vasárnap este összeborulva énekelte az Internacionálét? Esetleg ennyire félnek a párizsiak a további bővítésektől (mert ezzel a nemmel a további bővítési folyamat is lelassulhat), a még több szegény ország terhétől?

Természetesen mindez spekuláció. (És tegyük hozzá súgva: ne legyünk olyan büszkék öntudatos európaiságunkra, hiszen fogalmunk sincs – csak sejtésünk lehet –, hogyan sült volna el egy hazai, vagy például magyarországi, lengyelországi népszavazás ugyanerről a kérdésről.) A dolog ennél sokkal triviálisabb: a franciák a kormányuk ellen szavaztak. Igaz, nem elsöprő fölénnyel, hiszen a nemek és az igenek aránya nem sokon múlott, de azért Chirac elnök és a francia kormány vereségeként lehet elkönyvelni a népszavazást. Ezt igazolja az a tény is, hogy magáról az alkotmányról szinte alig esett szó Franciaországban, sem annak kifogásolható passzusairól. Feltételezhető, hogy a francia polgároknak ugyanúgy fogalmuk sincs az alkotmány tartalmáról, ahogyan a szlovák, a magyar vagy a lengyel polgároknak.

S itt jutottunk el talán a lényeghez. Hogy tudniillik az Unió politikai rendszere ugyanúgy épül fel, ahogyan az európai országok többségéé: valamennyien az otthoni, kétpólusú politika terhét cipeljük be az Unióba. Bár az európai parlamentben több frakció van, igazából kettő dominál, amelyeket leegyszerűsítve nevezhetnénk jobb- és baloldalnak. Márpedig Európa – politikailag is – sokszínű. Ezt a fekete-fehér modellt kéne már elfelejteni. A másik, szerintem sokkal nagyobb gond, hogy az egységesülő Európában alig esik szó a még sokszínűbb kulturális örökségről, arról a kohéziós erőről, amelynek össze kéne tartania ezt a konglomerátumot. A monetáris gondolkodás és annak politikai felépítménye mellett elvész az európai kultúrának/kultúráknak a csírája is, melynek a görög-latin, a keresztény-keresztyén, a zsidó, a muzulmán múlt és múltak ugyanúgy részét képezik, mint a nagy pravoszláv-kommunista keleti Oroszország, amely nélkül Európa nem Európa.

Vasárnap az is kiderült, hogy az Unió nem működhet úgy, hogy vannak benne nemzetek, amelyek döntésjogot kapnak bizonyos kérdésekben, míg mások helyett kormányaik döntenek. Azon túl, hogy ez principiális kérdés, azt a megosztottságot folytatja, amely miatt még sok trauma várható a majdani nagy Unióban. Gondoljunk csak a bulgáriai törökökre, a továbbra is megosztott Ciprusra, egy-két közép-európai ország fóbiás viselkedésére.

A francia nem természetesen nem állítja meg a folyamatot, de nagy késést okozhat. Európa megáll egy pillanatra, hogy elgondolkodjék önmagán. Ezalatt a többiek tovább rohannak, a nemzeteket maguk alá gyűrő multik pedig röhögnek a markukba.