Uniók hálózata

A minap a Krakkói Jagelló Egyetem a „Jagelló ideáról” szervezett konferenciát. Az eredetileg litván Jagelló-dinasztia Lengyelország uralkodóházává vált a 14. században, de cseh és magyar királyokat is adott a későbbi évszázadokban. Többek között a Jagellók által kialakított lengyel–litván perszonáluniók (amikor a két államot csak a közös király személye kötötte össze) adták meg az alapját a későbbi Lublini Uniónak, ami egy még erősebb szintjét jelentette a lengyel–litván államszövetségnek. A közös államforma inspirálólag hatott a tudományos életre is: a Krakkói Egyetemen többen foglalkoztak a népek egyenlő szabadságának elvével. 

A „Jagelló idea” az államszövetségek által létrehozott közös materiális és immateriális örökségre próbálna építeni. Ami nem feltétlenül egyszerű dolog, hiszen a Jagellók kora több mint fél évezreddel ezelőtt volt, valamint mert végső soron egy lengyelközpontú Közép-Európa-felfogás jelenik meg ebben az ideában. Ami például a litván szellemi élet számára elfogadhatatlan, számukra ez pedig egy idegen megközelítést jelent. 

Az viszont igaz, hogy az ilyen perszonálunióknak, államszövetségeknek valóban kialakult egy laza hálózata Európában a középkor és a kora újkor folyamán, ami nem jelentette valamelyik fél dominanciáját, és ami így az oda-vissza történő kulturális kölcsönhatásoknak nyitott teret, még ha sokszor csak az elitek szintjén is. Az is érdekes, hogy inkább Európa félperifériáin beszélhetünk az ilyen perszonáluniók és államszövetségek hálózatáról. Amikor ugyanis Európa rendkívül erős magterületein egyesültek a királyi házak, az rögtön magában hordozott egy domináns–alárendelt viszonyt. Ily módon Anglia perszonáluniók révén „maga alá gyűrte” Skóciát, az Ibériai-félszigeten pedig Kasztília olvasztotta magába a többi államot, létrehozva Spanyolországot. 

A félperifériákon – Közép-Kelet-Európában, vagy Skandináviában – viszont az állami erőknek egy olyan törékeny egyensúlya alakult ki, amiben nem volt egyértelműen domináns fél. Lengyelország hosszú évszázadokig meg tudta védeni magát keleti és nyugati irányban, de nem tudott egyértelműen és tartósan hódítóként, kolonizátorként fellépni másokkal szemben. (De ugyanez elmondható Mátyás király Magyarországáról, Csehországról vagy a korabeli Svédországról is.) Az aktuális perszonáluniók és államszövetségek így nem egy végzetes hódítás első lépését jelentették, hanem a kulturális kölcsönhatás csatornáit, amelyek a Kárpátoktól Skandináviáig behálózták ezt a félperifériát. Hiszen magyar királyok és egy erdélyi fejedelem is ült a lengyelek trónján, akik pedig a litvánokon kívül Svédországgal is alkottak a történelem során hasonló uniót. A svédek pedig a Kalmari Unió keretein belül a dánokkal és norvégokkal éltek együtt. 

Nyilván alaptalan lenne az ilyen perszonálunióknak és államszövetségeknek utólag túlzott jelentőséget tulajdonítani, vagy valakinek a szerepét – lengyelekét, magyarokét, svédekét – túlhangsúlyozni a térség történelme szempontjából. De mint jelenség, az ilyen történelmi uniók egy sajátos rétegét jelentik az örökségünknek, amelyeket az európai integráció korában joggal lehet újra felfedezni, és amelyek ma is inspirálhatják a közép-európai nemzeti identitások kulturális nyitottságát.