Unióba – szolgaként?

Most valóban van ok az örömre. Emlékezzünk csak vissza, hogy fél évtizeddel ezelőtt merre bukdácsolt a Mečiar országlását nyögő Szlovákia, amely akkortájt szinte teljes nemzetközi elszigeteltségbe került. S milyen veszélyek fenyegették iskoláinkat, kulturális intézményeinket, megmaradásunkat, sőt: létünket. Valóságos csoda, hogy alig öt esztendő múltán a brüsszeli döntéshozók hazánkat a tíz legfelkészültebb tagjelölt, vagyis azok közé sorolták, akik másfél év múlva bebocsátást nyerhetnek az Európai Unióba. Ha csak a jövő hét végi írországi népszavazás végeredménye nem gördít akadályokat a csatlakozási folyamat elé. Miután befejeztük a jogos lelkendezést, tennivalóinkat kellene számba vennünk. Mindannyiunknak, nemcsak a diplomatáknak. Mert a csatlakozás kedvező hatásait és következményeit is saját bőrünkön érezzük majd. Ezért abba kellene végre hagyni a közhelyek szajkózását és a lényeges feladatokra kellene összpontosítanunk. Végre okos szóval meg kellene értetni mindenkivel, hogy az Európai Unió valóban ezernyi lehetőséget, vívmányt kínál, de azért nem földi paradicsom, s ahol bizony nem hull az égből sem manna, sem sült galamb. Mindenért – az új tagoknak keményebben – meg kell küzdeni. Nemcsak cégeknek és vállalkozóknak, hanem az államnak is. Például a szakemberek, értelmiségiek otthontartásáért, nehogy diplomás polgárai és mások is a szó szoros értelmében szolgasorsra jussanak, vagy végképp elhagyják az országot. Mert ma egyre több jelét látjuk ennek az elszomorító folyamatnak. Friss diplomás közgazdászok, mérnökök, pedagógusok tucatja vállal Nyugaton gyermekfelügyeletet, takarítónői, segédmunkási állást, mert ott ilyen munkával is akár tízszer többet keres, mint amekkora bért idehaza kapna kezdőként a szakmájában. Az sem tartható sokáig, hogy egyre több szlovákiai egészségügyi nővér és orvos vállal munkát lényegesen magasabb fizetésért Csehországban, miközben az ottani kollégáik Németországban és máshol keresnek megélhetést, mert ott még többet keresnek. Ezt a folyamatot csak ideig-óráig lehet különböző tiltásokkal fékezni. Megszüntetni azonban csak ésszerű gazdasági intézkedésekkel lehetséges. Magyarán: fokozatos béremeléssel, ahogy Magyarországon és a Csehországban teszik, ahol már felismerték az értelmiségiek pótolhatatlan társadalmi értékét, és ennek eredményeként már nem alamizsnát, hanem egyre tisztességesebb fizetést kapnak a pedagógusok, az egészségügyiek és mások. Miközben szlovákiai kollégáik a nagy csinnadrattával beharangozott béremelések ellenére még mindig arcpirítóan keveset keresnek. ĺgy fordulhat elő, hogy például egy angol szakos végzős a versenyszférában akár hatvanezret is hazavisz havonta, miközben a harminc éve ugyancsak ezt a világnyelvet oktató gimnáziumi tanár csak tizenkétezret. Akinek szaktudásától, kreativitásától és nem utolsó sorban még mindig lobogó vagy már réges-régen lelohadt hivatástudatától függ, hogy érettségizők sokasága milyen nyelvtudással – amely az érvényesülés egyre komolyabb feltétele – került és kerül ki az iskolapadokból. Csatlakozás után sokféle csalatkozás, tragikus gond vár arra az államra, amely úgy akar belépni az Európai Unióba, hogy nem fizeti meg tisztességen a pedagógusait és más közalkalmazottait.