Ukrajna: keleti szél?

 

A választások lebonyolítását a nemzetközi megfigyelők élesen kritizálták, elsősorban a kampány egyenlőtlensége és az enyhén szólva is zavaros pártfinanszírozás miatt, arról nem is beszélve, hogy az ellenzék vezérének számító Julija Timosenko már hónapok óta börtönben van. Az EBESZ megfigyelői a fentiek miatt a demokratizálódás folyamatának megfordulására figyelmeztetnek. Ezek alapján úgy tűnik, hogy legalábbis a közeljövőben leszűkül a tér mindennemű közeledésre Európa irányába, és sokkal inkább az orosz vonal erősödhet meg keleti szomszédunknál. Janukovics 2010 óta az ország elnöke, de korábban is döntő szerepe volt a politikai életben. Donyecki kormányzóként, majd miniszterelnökként a rossz emlékű Leonid Kucsma elnök köreihez tartozott, és 2004-ben csak azért nem sikerült átülnie az elnöki székbe, mert a Narancsos Forradalom során az utcára özönlő tüntetők a láthatóan elcsalt választás második körének megismétlésére kényszerítették a nomenklatúrát. A hatalomra kerülő Juscsenkó elnök azonban képtelen volt megragadni a történelmi lehetőséget, a korrupciós ügyeket és politikai bizonytalanságot kihasználva Janukovics 2010-ben egy szoros választáson – épp Timosenkót legyőzve – immár legitim módon válhatott az ország elnökévé. Az azóta eltelt időszak azt mutatja, hogy Janukovics tanult a rezsim 2004-es „hibájából”: Timosenkó bebörtönzése, a kampány aszimmetriája és a szavazatszámlálás körüli balhé mind arra utal, hogy az elnök nem formál igényt demokratikus választás megnyerésére, inkább az ország putyinizálása felé halad. Juscsenkó politikai örökségét azonban nem csupán Janukovics visszatérése jelenti, hanem a nacionalista Szabadság Párt térnyerése is. Ukrajna kulturálisan megosztott ország: a keleti régiók – mint a Janukovics hátországát jelentő Donyeck – jelentős orosz kisebbséggel rendelkeznek, és kulturálisan is inkább Moszkva felé húznak, míg a nyugati országrész lakossága inkább az oroszoktól való eltávolodásra és az ukrán nacionalizmusra vevő. Ezt a tendenciát a választási eredmények is mutatják: a demokratikus választásokon Nyugat-Ukrajnákan mindig Juscsenkó és Timosenkó volt a befutó, keleten pedig Janukovics. Az ország közepén, Kijevtől keletre élesen elválik egymástól a két régió. Juscsenkó a fent említett nyugat-ukrajnai nacionalista tendenciákat politikai nyereség reményében beemelte a fősodorba, és – a kommunista időkkel éles ellentétben – legitimmé tette azokat. Ennek a folyamatnak egyenes következménye az orosz- és zsidóellenes Szabadság Párt parlamentbe kerülése – most először. Rajtuk és Timosenkó pártján kívül a Juscsenkóval szövetséges kommunisták, valamint a bokszvilágbajnok Vitalij Klicskó újonnan alakult ellenzéki szövetsége, az UDAR („Ütés”) került még a parlamentbe. Az eredmények arra utalnak, hogy Ukrajna a 2000-es évek elejének reményteljes időszaka után ismét távolodik Európától – nem feltétlenül a többség akaratának megfelelően. Cinikusan azt mondhatnám, hogy egyetlen európai tendencia valósult meg maradéktalanul – ez pedig a szélsőjobb parlamenti térnyerése. Enélkül viszont azt hiszem, sokan meglettünk volna.