Újracsomagolt nacionalizmus helyett újraindított közösségépítés

Az érdeklődést mindannyian tapasztaljuk, és tudatában vagyunk annak, hogy Gombaszög népszerűségével együtt a szervezők felelőssége is növekszik. Ugyanakkor – ahogy eddig is – nyitottak vagyunk a párbeszédre és az együttműködésre közösségünk tenni vágyó tagjaival, hiszen „a szentimentalista minősítéseket most mellőzve” is komolyan gondoljuk, hogy Gombaszöggel mint közösségi, kulturális és turisztikai központtal hozzájárulhatunk a felvidéki magyarság fejlődéséhez és a régió felemelkedéséhez.

A kritikából viszont csak akkor tud kialakulni párbeszéd, ha mellőzni tudjuk az általánosításokat – a nacionalista megbélyegzésből egyedül annak sötét és negatív töltete olvasható ki, de az már nem, hogy a szerző szerint mi minden számít annak, és azok miért számítanak rossznak. Nem szeretnénk parttalan vitát folytatni az általánosítások sablonos érveivel és cáfolataival, ezért a konkrét felvetésekre adott reakción túl inkább a kritika szemszögéből (is) megvilágítjuk mindazokat a tevékenységeket, amelyeket Gombaszög nevével fémjelezve ismerhetett meg a közösség.

Nem tartjuk előremutató felütésnek azt sem, hogy Nagy Zsófia az állításaink mögé alapból bújtatott szándékot és kettős beszédet sejtet, ezzel eleve meghazudtolva a vitapartnert. Mi a folytatásban igyekszünk tényszerűek lenni, és partnerként kezelni a kritikust és az olvasót.

Nem segíti a helyzet megismerését, ha az érvelés eleve kiragadott példákon alapul. Három 2019. évi programpont és a kempingben lévő műemlékek egy kis töredéke alapján nem lehet objektív képet festeni Gombaszög politikai, ideológia beállítottságáról. 2019-ben a fesztiválon mintegy ötszáz program valósult meg, amelyek közt találni szórakoztatót és művelődésit, sportot és vetélkedőt, közéleti és kulturális témájút, előadást és a közönséget aktívan bevonó műhelyprogramot, kortárst és klasszikust. Ráadásul a politikai elfogultságot igazolandó, a kiragadott három programpont közül az egyik, amely az MTA átalakításáról szólt, és amely Nagy Zsófia szerint a magyarországi kormányzati támogatásokért cserébe, tehát politikai cenzúra miatt nem valósult meg, valójában más közreműködő szervezésében, változatlan formában lezajlott. Az állítás tehát szándékos félrevezetés. A kempingben fellelhető műemlékek többségét pedig ipari emlékek, mérföld- és határkövek alkotják, ami alapján a szervezőket könnyen vádolhatnák műszaki függőséggel vagy a kövek iránti megszállottsággal is, talán nem alaptalanul.

A szerző, csatlakozva egy korábbi kritikához (vagy az alapján), hiányolja a kortárs alkotásokat a gombaszögi kemping műemlékei közül. Egyrészt egy összművészeti fesztivál helyszínén, több tucatnyi kortárs színházi, zenei és irodalmi program mellől érthetetlen egy művészeti ág (szobrászat) kiragadása, másrészt a hiány megállapítása sem helytálló. Aki a monumentális, százéves szobrok helyén monumentális kortárs alkotásokat keres, nem érti a kortárs művészetet.

Ha a kritika megfogalmazója nem kétszáz kilométerről, egyoldalú beszámolók alapján méltatná a gombaszögi völgy felhozatalát, hanem személyesen is megnézte volna azt, amiről ír, leülhetett volna a felújított cakói falócára, és elolvashatta volna a rávésett kortárs verset. Arrébb ihatott volna a pár éve faragott leopárdos kút vizéből, vagy a szervezőktől tudhatná, hogy még idén nyílt pályázatot hirdetünk az új főbejárat megtervezésére. Elsétálva a kortárs építész tervei alapján készülőfélben lévő épületek mellett, felmászhatott volna a kopjafaparkba, ahol ötvenéves és kortárs alkotás is megtalálható.

Kopjafa a 21. században egy felvidéki ifjúsági rendezvény helyszínén? – Nagy Zsófia kritikájának célkeresztjében a kopjafapark áll, szerinte a régióra nem jellemző kopjafaállítás, szokása „olyan kulturális egységet és folytonosságot feltételez, ami sosem volt”. A 70-es évektől kezdve a csehszlovákiai magyarság ifjúsági művelődési és honismereti táboraiban minden alkalommal készült egy kopjafa, Gombaszögön a kopjafákat mint a táborok kallódó emlékeit gyűjtöttük össze, és ezt a hagyományt éltetjük ma is. A felvidéki magyarság történelmét, útkereséseit, kulturális és közéleti szerveződéseit nem tekintjük a történelem részének? Szüleinktől, nagyszüleinktől és magunktól miért tagadjuk el a hagyományteremtés jogát?  Ami az egységet illeti: nem a kopjafa miatt fogja bárki is egységesnek és folytonosnak gondolni a magyar kultúrát. A magyar kultúra köszöni szépen, pont annyira egységes, amennyire más kultúra is, a maga sokszínűségével, idegen kölcsönhatásaival és az életből fakadó folytonosságával és folytonos alakulásával. Azt viszont fontosnak tartjuk kiemelni, hogy e kulturális univerzum részének tartjuk magunkat, együtt a múltbeli és jelenkori művészeti és szokásbeli sajátosságainkkal, emlékeinkkel.

Ezek a magyar emlékek ritkulóban vannak Szlovákia számos szegletében, ezt nehéz lenne cáfolni. A kérdés csak az, mitévők legyünk: behunyjuk a szemünket, tehetetlenül szemléljük, vagy teszünk valamit. Az emlékek életek, történetek, emberi nagyságok, közösségek és gondolatok lenyomatai, amelyek eltűnésével elvesztjük a lehetőséget, hogy megismerhessük őket és hogy gazdagíthassanak minket. Ezért kezdtük el korábban a feledésre ítélt emlékek fokozatos helyreállítását és gyűjtését. Adta magát, hogy ha Gombaszögöt újra a felvidéki magyar közösség ikonikus helyszínévé szeretnénk varázsolni, ezek az emlékek felújítva vagy új értelemmel megtöltve a völgyben találjanak otthonra.

Természetesen az lenne a legjobb, ha minden az eredeti helyén maradva szolgálna tanulságként. Nagy Zsófia szerint a ledöntött selmecbányai Honvéd-szobor talapzatára inkább egy háromnyelvű réztáblát készíthettünk volna, minthogy elhozva a trianoni zászlórúd alapjává tesszük. Csak épp a talapzat kövei szanaszét hevertek a várdomb oldalában különböző tulajdonú telkeken. Az elképzelés legyen bármilyen nemes is, a valóság sokszor felülírja. Minden egyes mentésünkkor arra törekszünk, hogy az adott műtárgyat az eredeti helyén állítsuk fel, de a legtöbb esetben erre helyben nem hogy nincs „politikai akarat”, de a helyi szereplők mindent megtesznek azért, hogy egy ilyen kezdeményezést ellehetetlenítsenek. Jó példa erre a lőcsei honvédszobor esete. Két éve dolgozunk intenzíven a visszaállításán. Heteket töltöttünk el az önkormányzat, a múzeum, a műemlékvédelmi hivatal, az evangélikus egyház képviselőivel. Végiggondoltunk már féltucatnyi alternatívát és megírtunk egy csomó kérvényt. Sajnos, mind ez idáig eredménytelenül. A gombaszögi völgybe hozott legtöbb műemlék mára már a légkalapács, az olvasztó, legjobb esetben is a feledés áldozatai lennének.

A gombaszögi pálos monostor utolsó falrészlete – együtt a rokokó kúriával – egyenesen a kemping tőszomszédságában várta végzetét. Nagy Zsófia túlzónak tartja a szakralitás jelenlétét Gombaszögön. Mégis, ha a kemping mellett magasodnak egy nyolcszáz éves templom romjai, talán a ráépített JRD épületeit és hagyományait kellett volna feléleszteni, vagy hagyni, hogy a maradék falak is a gömöri magyar és német műemlékeknek szánt sorsra jussanak?

Teljesen félrevezetőnek tartjuk azt az interpretációt, amely egyenlőségjelet tesz a magyar közélet, kultúra és nyelv megmaradt pozícióit védő mozgalmak munkája és a szlovák asszimilációs és térhódítási kísérletek közé. Nagy Zsófia egymás mellé helyezi a több évtizede, több ezer kéz által közösen faragott gombaszögi kopjafákat és a párkányi Štúr-szobrot, amely nem elsősorban a politikus-költő munkájának állít emléket, hanem a város minden demokratikus elvet megtagadó névadásának. Ugyanúgy teljesen érthetetlen számunkra a regionális és a nemzeti identitás szembeállítása, és Gombaszög esetében a regionális narratíva számonkérése: a kempingben háromnyelvű tanösvény formájában mutatjuk meg a völgy és a régió természeti csodáit és ipari emlékeit. Ezt a munkát eddig az állam nem végezte el, és az UNESCO által védett gombaszögi emlékhely a legkevésbé látogatott barlang volt Szlovákiában. Talán nem túlzás állítani, hogy munkánk is hozzájárult ahhoz, hogy a régió iránti érdeklődés megsokszorozódott.

Összegezve gondolatainkat, a gombaszögi völgy alakítása, műemlékeinek kiválasztása tudatos koncepció alapján történt, ahogy a gyűjtőmunka során megismertük és felújítottuk az egyes műtárgyakat. Való igaz ugyanakkor, hogy háttérismeret nélkül, de érdeklődve a tárgyak mögötti jelentéstartalom iránt a völgy látogatója kaotikusnak vagy ötletszerűnek tarthatja a kemping műemlékegyüttesét. Ezt a háromnyelvű tanösvény további bővítésével kívánjuk orvosolni. A jövőben figyelembe vesszük ezt az aspektust is, és örömmel fogadjuk mind a konstruktív tanácsokat, mind a konkrét felajánlásokat is.

A célunk továbbra is változatlan: a rendelkezésre álló eszközeinkkel tudatos felvidéki magyar közösséget építeni, segíteni a kapcsolati háló megerősítését, a megismerést és a véleménycserét. Gombaszög pár évtizedes múltja alatt számos kulturális és közéleti mozgalomnak adott teret és megannyi kezdeményezést indított útjára. A gombaszögi völgyet és a fesztivált továbbra is úgy fogjuk alakítani, hogy minél többen érezhessék magukénak, és hogy közösségünk motorja legyen. Fontos, hogy társadalmunk végre kilépjen a reaktív, mindig csak az események után kullogó mivoltából, elindulva ezzel egy ön- és céltudatos, kezdeményező közösség kiépítése felé.

Stubendek Attila, korábbi főszervező-helyettes
Orosz Örs, főszervező