Újra jár az arab óra

A felpörgő események végkimenete egyelőre ismeretlen. Azonban nem véletlen az évtizedek óta felhalmozódó feszültségeket követő politikai robbanás. Az Arab Ligába tömörült 21 országban és a Palesztin Hatóság területén mintegy 300 millió ember él, ám a népszaporulat mostani üteme mellett 2020-ra ez a szám jócskán meghaladja a 400 milliót. A hihetetlen demográfiai nyomás (ahol sok a dologtalan, kilátástalan helyzetű fiatal, ott szinte garantált a forradalmi helyzet) viszont elképesztően rossz gazdasági helyzettel párosul. Még jócskán a világválság kirobbanása előtt az ENSZ közzétett egy átfogó jelentést az arab világ elmaradottságáról, melyből kiderül: az elmúlt 20 évben az egy főre jutó össztermék évente átlagosan csupán 0,5 százalékkal nőtt az arab országokban, ami Fekete-Afrika után a legalacsonyabb a világon. A tartósan és mélyen autokratikus, elnyomó és korrupt hatalom miatt gyakorlatilag csődöt mondott az arab társadalmi berendezkedés, ezzel együtt kitapintható az arab térség világpolitikai súlyának csökkenése. Ha a sivatag mélyén nem húzódnának olajtengerek, ha a régió nem szállítaná futószalagon a terrorista merényleteket, akkor bizony az egykor hatalmas és fényes arab civilizáció halódására oda se figyelnénk.
Az Egyesült Arab Emírségek luxust sugárzó építményeinek sora, Kuvait gazdagsága vagy Hurghada turistaparadicsoma elfedi a lényeget. Egyrészt azt, hogy az olajból hirtelen és könnyen jött gazdagság az arra felkészületlen országokban csak konzerválta a fennálló hatalmi rendet, elodázta a politikai rendszer mondernizálását. Másrészt azt a korántsem jelentéktelen tényt, hogy elképesztő az arab világ kulturális elmaradottsága. Ez nemcsak a több mint 60 millió felnőtt analfabétát jelenti, hanem például azt is, hogy Egyiptomban – az arab világ intellektuális központjában – évente alig 400 új könyvet adnak ki, ami tízszeresen elmarad az összehasonlíthatatlanul kisebb Izrael mutatójától. Az arab könyvkiadás mennyiségi adatai csak a Szaharától délre fekvő, minden téren sereghajtó államokkal vethetők egybe. Az arab országok tudományban elfoglalt szerepe pedig gyakorlatilag kimutathatatlan. Az időközben felcseperedett és a korábbinál jóval tanultabb népes nemzedék rendre a merev társadalmi korlátokba ütközött. A frusztrációt okozó helyzet természetesen már hosszú évek óta tart, ami viszont új, az a távközlés forradalma. A világhálón és mobiltelefonon keresztül villámgyorsan eljutnak a hírek, és szélsebes a szerveződések lehetősége is. Természetesen azt senki sem gondolta, hogy egy egyetemet végzett,ám illegális zöldségárusításból tengődő kétségbeesett tunéziai fiatalember decemberi önégetése lesz majd az a szikra, ami kirobbantja a Mauritániától egészen Jemenig terjedő tömegmegmozdulásokat. A gyújtózsinórt meggyújthatta volna akár a tavaly nyáron a kairói rendőrök által egy kávéházból indokolatlanul kirángatott és halálra vert fiatal esete is. A Tunéziában és Egyiptomban önerőből bekövetkezett fordulat még nem hozza el a demokráciát, viszont elvezethet az értelmetlen tiltások, az évtizedes szükségállapotok eltörléséhez, a társadalom erjedéséhez és az önvizsgálathoz. A saját vezetőik által megbéklyózott,ám most a szabadság levegőjét beszippantó tömegek feltehetik a kérdést: vallási fanatikusok által irányított burnuszos bajkeverők vagy a nyugati társadalmi berendezkedés és gazdaságirányítás elemeit az iszlám világával sikeresen ötvözők akarnak lenni.