Újra (és újra) a roma integrációról

Egészen pontosan egyetlen, szerintem kulcsfontosságú alapelvvel szeretnék foglalkozni. Ez pedig az a felismerés, hogy a roma kisebbség sok minden, csak nem homogén, miközben problémáiban mégis akadnak országos (sőt regionális) szintű minták, és a helyes irányú lépések csakis a stratégiai szemlélet és a helyi jelenlét (terepismeret) kombinációjában jöhetnek létre. Mire gondolok, amikor azt mondom, hogy a romák nem alkotnak homogén közösséget? Elsősorban arra, hogy a térségben megszokott nemzetiségektől eltérő módon a romák belülről nézve még ma sem tartják magukat egy identitásközösség részének, bár a külső nyomás hatására ez a közösség egyre növekszik. Számos olyan kulcsfontosságú tényező van, amelyben az egyes roma csoportok döntően eltérnek egymástól: a beszélt nyelv (szlovák, roma, magyar), az asszimiláció foka (csak származásában roma, vagy pedig a többségitől eltérő közegben nevelkedett), az integráció foka (a nem romák körében vagy szegregáltan él) és a kulturális háttér (tradicionális közegben vagy mondjuk egy városi gettóban nevelkedett) mind-mind megkülönböztetik őket. Ennek ellenére mégis vannak tipikusan roma problémák: a mélyszegénységben élők zömmel roma, és a szociális eltérések mellett sok esetben a kulturálisak is elválasztják őket a többségi társadalomtól. Éppen ezért van szükség a stratégiai (makro) és a helyi (mikro) szintek kombinálására. Csak azok tudnak releváns válaszokat adni az egyes roma közösségek problémáira, akik pontosan ismerik a helyi sajátosságokat. A sok megmondóember, aki most aktivizálta magát Kotleba farvizén, erre nem alkalmas. Azok, akik valódi munkát végeznek a terepen, eddig is sokat, nagyon sokat mondtak arról, mit lehetne és kellene tenni az egyes közösségek integrációjáért. A stratégiai szint pedig ott jön a képbe, hogy az állami szegénypolitika célkitűzéseit központi keretek között kell meghatározni, a helyi megoldásoknak pedig ezen központi keretbe kell illeszkedniük. Ebből adódóan a stratégiai szintet sem a megmondóembereknek kell definiálniuk, hanem a helyi tapasztalatok keresztmetszetében kell megfogalmazódnia, azokat kell egy közös értelmezési keretbe integrálni. Kotleba előretörése ebből a szempontból végül még jól is elsülhet. A standard politikai erők számára ugyanis életveszélyes, hogy most akad valaki, aki – ugyan kamu és kivitelezhetetlen, de annál jobban hangzó – megoldásokat ajánl a roma–nem roma együttélés problémáira azoknak, akiket ez érint. Persze voltak ilyen remények korábban is: például az Egyszerű Emberek romaügyi reformja kapcsán, amit a Smer nagyon taktikusan úgy fojtott meg, hogy felvállalta és magához ölelte. Kotlebát mindenesetre még a Smer sem tudja magához ölelni. Ezért megalapozott most a remény, és azt is fontos kimondani: a megoldásokat már ismerik a terepen dolgozók, csak fel kell ismerni, struktúrába szervezni és megvalósítani azokat. Onnantól már „csak” politikai akarat kérdése az egész.