Újévi kis trakta...

Egy hete sokan még kampányszerűen és dühödten szerettek, most pedig fogadkozásokkal van tele a padlás, soha többé, ezentúl másképp lesz, jókívánságokkal, nos, hadd kívánjak én is néhány apróságot. Először is talán azt, hogy ne AKARJUNK szeretni. Másodszor azt, hogy főképp magunknak kívánjunk jót. Másokkal inkább tegyük. Harmadszor, hogy minél kevesebb barátunk legyen. Negyedszer, hogy egyáltalán legyenek kívánságaink, csendesen, befelé, mert akkor talán még nem mondtunk le önmagunkról, s ekképp a többiekről sem. Kívánom továbbá: ha csak néhány pillanatra is, de a szavaknak újra legyen hitelük, minden hivatásos világmegváltó és küldetéstudattól fűtött boldogságosztogató tapassza be egy picit a száját, hunyja le a szemét, lélegezzen mélyeket. Szépen, lassan, egyenletesen. Lazán. Ugye, hogy megy ez... Ugye, nem is üres a csend. A hatalom őrültjeinek az új évben kemény pofára eséseket kívánok. S minden további évben. Óhajtom továbbá, hogy világnézetet, értékrendet, ízlést ne lehessen venni, de lopni sem, kínlódja ki mindenki egyedül. Óhajtom, hogy ne ússzunk meg semmit, de bírjuk ki. Kívánom, hogy merjünk sírni. Kívánom, hogy aki örömöt játszik, az mindörökké maradjon úgy...

De ácsi, már sokat kívántam, legyen itt most ennyi elég. Popper Péter azt írja: maradékok nélkül kellene élni. Nem a múltba tapadva – ami már nincs –, nem a jövőtől rettegve – ami még nincs –, hanem intenzíven élni az egyetlen realitást, a jelent, maradékok nélkül. Popper nem holmi élvhajhászásra gondol, hanem életvezetésre. Ha úgy tetszik, a megtalált belső időre.

Újév napja van, ülök barátomék konyhájában és nézem az alig néhány hónapos Panna arcát. És a szemét. Ez az, amire gondoltam. Ha ezt helyreállítjuk magunkban, akkor csak önmagunk akarunk lenni és semmi mások. Béke.