Úgynevezett olimpiai teher

Tóth Krisztián azonban érthetően csalódott lehetett, ezt a feszültséget pedig, jobb híján, Magyarország közvéleményén verte le. Szerinte ugyanis a magyar (és talán a közép-európai) sportolókat agyonnyomja az elvárás, ami otthonról érkezik, így ők nem tudnak felszabadultan versenyezni.

Hát, stimmel. Tegyük félre a demagógiát, a coubertini eszme nem, vagy csak igen erősen korlátozottan érvényes ma már. Igen, vannak országok, ahol az olimpiai részvétel tényleg nem több mint maga a boldogság: kijutottak, ott vannak, bevonulás, öröm, láng, egy verseny, ahol sosem volt esélyük, akkor meg minek idegeskednének.

Ám mindez egészen más ott és annak, ahol és akinek a sport életforma. Ott ez nem szórakozás, hanem igenis harc és üzlet. Abban pedig nyomás van és elvárás. Közhely, hogy a sportolók gladiátorok, de azok. Azokban az országokban pedig – lásd: Magyarország –, ahol közvetlenül vagy akár csak adóátterelésekkel jelentős nagyságú közpénz jelenik meg a sport finanszírozásában, az adófizetők tulajdonképpen „gladiátortulajdonosok”. Lehet ezt tagadni és kínosnak érezni, de ettől még így van. Miként tulajdonosok (sőt, közvetlen érintettségük miatt még inkább azok) a szponzorok. Ők utána reklámot akarnak a pénzükért, ebből pedig később újabb pénzt.

Ez van. Arról pedig, hogy miért éppen az olimpia miatt van nyomás, jóformán beszélni sem érdemes egy kifejezetten „olimpianehéz” országban. Itt minden vereséget meg lehet magyarázni azzal, hogy az adott sportoló/csapat a következő olimpiára készül, ezért bocsánatos bűn a rosszabb helyezés akár egy Európa- vagy akár világbajnokságon is. Nem megy a vízilabdázóknak négy évig? Nem gond, jön az olimpia. A kardozó Szilágyi Áron nem nyert aranyat 2012 és 2016 között? Ok, de jön Rió.

A különbség az, hogy Szilágyi valóban behúzta Riót. Őt nem nyomta agyon a teher, az elvárás, ő négy év után ismét nyert. Miként nem nyomta agyon a „teher” Hosszú Katinkát vagy Szász Emesét sem. Így érthetően ők a hősök, azok pedig, akik például egy verseny első körében kiestek, nem lesznek azok. És igen, nem lesznek azok az egyébként korábban nagy győzelmeket hozó, most azonban sorra lebőgő úszók sem. Nekik marad a rokonszenv. És persze nagy gratuláció, ha majd jövőre ismét jók lesznek a világbajnokságon – de ez akkor sem olimpia. Bocs! Akkor sem, ha a vb Budapesten lesz.

Bár nem tisztem, de egy ötletem azért volna a sportolóknak: ne a közösségi oldalak kommentjeivel foglalkozzanak. Vagy ha mégis, akkor egy dolgot ne felejtsenek el: a szurkoló dolga az, hogy szurkoljon, ez pedig érzelmi műfaj, rendes nagy kilengésekkel. Ha nem így lenne, nem is lenne szurkoló. Akkor meg az lenne a baj.

A szerző magyarországi publicista