Türelem

Szeretett sógornőmtől kaptam egy fácskát. Gondosan ápolom, beszélek hozzá, megsimogatom a még gyenge törzsét. Egyetlen termése van, egy ma már örökzöldnek nevezhető füge, mert három hónapja le sem pottyan, be sem érik. Csak úgy függ. Mintha ezzel a gyümölccsel és a nyitott ujjú tenyérre hasonlító ugyancsak egyetlen darab levelével azt üzenné a fácska, hogy bár látszólag nem történik semmi, attól ő még él, fejlődik, nehogy lemondjak róla. Csak öntözzem, dédelgessem tovább. Türelmesen. Hát ha valaki, akkor egy fa biztosan tudja, mi a türelem.

Ülök a pozsonyi buszállomáson, nézegetem a siető embereket. Ez a kedd és csütörtök reggeli rituálém: veszek egy vajas-sonkás császárzsemlét, olyat, ami a filmsorozatbeli Rex felügyelőnek is kedvence, aztán leülök és bámészkodom. Közben hallgatom a ráérő utasok zongorajátékát. Csodálatos ötlet a zongora a hatalmas előcsarnokban. Nagyon jó az akusztika, és szinte mindig akad valaki, aki leül és játszani kezd. Vannak visszatérő muzsikusok is, mindegyiknek megvan a saját repertoárja, az egyik szlovák és magyar népdalokat játszik, a másik régi sanzonokat, egy fiatalember többnyire Bryan Adams-dalokat, és mind nagyon jó. Zeng a csarnok, s már korán reggel szétárad bennem az öröm, hogy ennyi jó zongorista jár errefelé.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy a velem szemben levő egyik széken egy kislány sírni kezd. Anyu, de én nem akarok zongorázni, hajtogatja egyre hangosabban. Az anya észreveszi, hogy nézem őket, és megszólal. Tudja, a kislányom már három éve jár zeneiskolába, és a tanárnő szerint nagyon tehetséges, mondja. Hát az nagyon jó, gratulálok neked, mosolygok rá a kislányra. Az anya pedig folytatja. Elmeséli, hogy ők nem tudják, tényleg tehetséges-e a gyerek, mert egyszer, amikor otthon gyakorolt, épp náluk volt egy rokon, és odaszólt neki, hogy hát ez meg micsoda klimpírozás, így én is tudom csapkodni a billentyűket. Akkor ő rendre utasította, hogy szépen játsszál, kislányom. De a gyerek ezen megsértődött, merthogy ő szépen játszik, és azóta csak akkor hajlandó gyakorolni, ha egyedül van a lakásban. Persze volt már neki év végi koncertje, de olyan bátortalanul játszott! Mondta is neki, hogy kislányom, nézd, olyan bátran játsszál, mint a Rebeka (tudja, az az egyik osztálytársnője, az aztán egy ügyes kislány, az aztán tényleg tehetséges!). A tanárnő persze azt mondta, hogy nagyon jó az ő kislánya is, van stílusa, de lehet, hogy csak azért mondja, hogy továbbra is járassák őt zenére, mert hát a tandíj az tandíj, nem?

Na jó, de most miért sírt a kislány, szakítom félbe az anya mondókáját. Hát azért, mert már tíz perce biztatom, hogy üljön le a zongorához, és mutassa meg itt, mindenki előtt, hogy mit tud. Mert manapság ez a lényeg, megmutatni magunkat. Hiába tud valaki valamit, ha nem áll elő vele. Már tizenkét éves, lassan már kamasz, hát mikor mutassa meg, hogy mit tud, ha nem most?

A fácska jut az eszembe. Ne siettesd. Csak öntözgesd, dédelgesd. Türelmesen. És bízzál benne. Egyszer majd kivirul. Majd meghálálja.