Túl magasan van a léc?

A napokban egymásnak ellentmondó hírek jelentek meg a sajtóban a hazai reálbérek alakulásáról. Az egyik információ szerint az 1989 óta tartó mélyrepülés, amelynek eredményeként hosszú éveken át a tényleges vásárlóerőn alapuló fizetések nem érték el újra az 1989-es szintet, már bő egy éve lezárult. Vagyis a 2001-es 12 365 koronás átlagbérből ugyanolyan jól vagy rosszul éltünk, mint az 1989-es 3142 koronából. Egy másik felmérés szerint viszont erről szó sincs, mivel az elmúlt 13 évben az infláció több mint 500 százalékkal nőtt, viszont a bérek csupán alig 450 százalékkal.

A statisztika időnként számmágiába csap át, kellő számú adatsorral szinte mindent bizonyítani tudunk. Már eleve torz képet kapunk ugyanis akkor, amikor az átlagokkal dolgozunk. Míg a rendszerváltás előtt csak minimális különbségek voltak a bérezésben, s így az átlag valóban a többséget fejezte ki, addig napjainkban már hallatlanul széles a skála. Ráadásul Pozsony is teljesen torzítja a képet. Konkrétan a fővárosban napjainkban 18-19 ezer korona közötti az átlagbér, amitől fényévnyire van a többi kerületben folyósított fizetések nagysága. Sőt, a pozsonyi átlag olyannyira felemeli az országos mutatót, hogy Szlovákia többi hét kerülete egyszerűen alatta marad.

Természetesen nincs helye az egyenlősdinek, ám az talán mégis elvárható volna, hogy a módosult fogyasztói kosár, a megváltozott vásárlási szokások ellenére legalább az 1989 környékén elért vásárlóerőt újra megkapják a polgárok. Visszatérve az eszmefuttatás elején jelzett két, egymásnak ellentmondó vélekedésre: a pénzügyminisztérium prognózisa szerint a tavalyi parlamenti választások időszakában tapasztalt nagyobb bérfejlesztésnek eljött a böjtje, idén és jövőre az infláció bizony felemészti az esetleges fizetésemelések adta többletet. Vagyis ha esetleg tényleg el is értük már az 1989-es szintet, akkor 2005-re szinte bizonyosan visszatornázzuk magunkat a korábbi, azaz alacsonyabb nívóra. Szép dolog ugyan, hogy már most azon tanakodunk, hogy 2008-ban vagy netán csak 2009-ben vezessük be az eurót, miközben a fő kérdés úgy hangzik: üres zsebbel vagy legalább némi apróval lépünk-e be az Európai Unióba.