Tudatvesztés

Vesztésre állunk. Tudatban és önazonosságban egyformán. Nagy már a baj akkor, mikor az emberek nem egészen biztosak abban, hol is élnek, kik is ők. Mire voltak képesek őseik, mit hagytak a jelenre, és mit tud ez a jelen hagyni a jövőre. Mi még az érték itt vidéken? Enni, inni, lakni? Dolgozni? Ennek az utóbbinak érdekes vetületei vannak. Míg mások napi rendszerességgel végzik hol hálás, hol meg hálátlan feladatukat, addig azon néhányan, akik tíz évben egyszer letesznek egy garast az asztalra, azt kívánják meg, hogy az ő penészes garasuk, melyet ugyancsak kiválogattak a sok vagyonból mint adakozást, egyenértékű legyen a mások tíz év alatt letett nehéz aranyainak súlyával. Mire kell az önazonosság-tudat? Ha másra nem, hát csak arra, ha véletlenül egy idegen téved e kies vidékre, akkor el tudjuk neki mondani, kik vagyunk mi, ki voltak az ősök, hogy hívták őket, mivel foglalkoztak, micsoda értékeket teremtettek, mi az, mi utánuk e világon nyomként maradt. Ebből kiindulva pedig logikus a folytatás, tehát az én közösségben betöltött szerepének meghatározása, a valahová való tartozásról szóló hitvallás. Továbbéltetni, továbbadni valamit. Értékrend. Vagy értékrendetlenség? Mi a meghatározó ma? Kinek magasabb egy sor téglával a háza? Milyen autóval gurul éppen? Mennyi a havi bevétel? Hol volt tavaly meg azelőtt nyaralni, és tartott-e a kirándulás után kerti partit, ahol kivetítette a félpucér tengerparti lányokat meg köztük bájait vesztő nejét? Milyen meghatározó pozícióban van, és hol? Mit tud és mennyiért tud ott valamit elintézni? Válság van. Gyerek meg nincs. Mert a kutyát, autót, nyaralót lehet cserélni, a gyereket nem. Anyagba való süllyedés. Az istennel való beszélgetés hová lett? Elég elmenni misére, istentiszteletre, megvallani én nagy bűnöm, aztán jó az úgy tovább, ahogy volt, ahogy ment?! Kiürülnek az iskolák, nem vesznek könyvet, nem vesznek festményt, nő a kertitörpe-farm, bugyog a giccsszökőkút, mindegy milyen, csak drága legyen, lehetőleg a szomszédénál drágább. Önazonosságtudat-vesztés a fenyegető diagnózis. Kicsavarni a tollat azoknak a kezéből, akik nem alulról, sűrű nyelvmozdulatokkal küzdik fel magukat, hanem szemből és arcot, jellemet vállalva a súlypontkilengésekre mutatnak rá? Előbb-utóbb erre is sor kerülhet. Válságban a vidék, ledurvultak a viszonyok, elkoptak az igaz gesztusok. Sok helyen. Ahol még tartja magát néhány elszánt, oda jó elmenni. Ott béke van, de azt is tudják, mulandóság minden, csak az érzés, csak a tudás örökkévaló, mert azt kaptuk valakitől. De mi lesz, ha visszaélünk vele?