Trump lesz a Republikánus Párt halála?

A The New York Times per-cekkel az Indiana államban tartott előválasztások ered-ményeinek bejelentése után szerkesztőségi állásfoglalás-ban reagált Donald Trump republikánus párti elnökjelölt-aspiráns elsöprő győzelmére.

A lap az Ez már Donald Trump pártja címet adta a cikknek, és Henry Olsen politikai elemzőt szólaltatta meg, aki így kesergett: Nézem, ahogy egy 150 éves párt öngyilkosságot követ el. Trump győzelme különleges pillanat az amerikai politika történetében. A második világháború hőseként tisztelt Dwight Eisenhower óta ő lesz az első, akit egy párt úgy választ elnökjelöltjéül, hogy addig egyáltalán nem viselt választott tisztséget.

Az ingatlanmágnás, aki egyebek között egy televíziós valóságshow-val tette ismertté magát, 2012 áprilisáig még regisztrált republikánus sem volt. Korábban több százezer dollárral támogatott demokrata politikusokat, köztük Hillary Clintont, s közismert a Clinton házaspárhoz fűződő barátsága is. Amely olyan szoros és szívélyes volt, hogy amikor tizenhat éve Trump egyszer már fontolgatta indulását az elnöki székéért, az akkori amerikai elnök, Bill Clinton és stábja segített neki összeállítani a kampánystratégiát.

A milliárdos üzletember élete különböző szakaszaiban a republikánusokétól élesen eltérő álláspontot képviselt egy sor fontos kérdésben; így például az abortusz, a kereskedelem vagy éppenséggel a fegyvertartás ügyében. Mindez azonban nem riasztotta el az amerikaiak millióit attól, hogy az idei előválasztási folyamatban ne rá adják a voksukat. Sőt, elemzések szerint Trumpnak a republikánusoktól eddig idegenkedő tömegeket is sikerült megnyernie. Ebben kétségtelenül része van a republikánus elit eddigi gyatra teljesítményének, de Trumpnak is. Az üzletember módszeresen ásta alá a veterán politikusok hitelességét és a tapasztalt elnökjelölt-aspiránsok megbízhatóságát.

Nyugodjék békében

A Republikánus Párt egy politikai dinasztia hatalmának helyreállítását tervezte 2016-ra Jeb Bush volt floridai kormányzó révén. Ez nem történt meg. Ehelyett belső háborúval küzd, elnökjelölt-aspiránsai sorban vallottak kudarcot. Egy „kívülről jött” ember teljesen szétzilálni látszik a pártot: fütyül ideológiákra, programokra, erkölcsiségre, helyette a napi valóság visszásságairól beszél, nem is rosszul, de a megoldásai ijesztőek.

Sokak szerint Trump tönkreteszi a Nagy Öreg Pártot, ahogyan a republikánusokat becézik. „Nyugodjék békében a Republikánus Párt” – írta a Forbes magazinban John Zogby, a tekintélyes Zogby közvélemény-kutató intézet társalapítója, aki szerint a párt, amely az 1850-es évek küzdelmeiből született, a belső küzdelmeibe hal bele 2016-ban.

Sokan és sokféleképpen magyarázzák a párt halálának okát. Van, aki a reménytelen belső megosztottságban, más az amerikai társadalom összetételének megváltozásában, megint más abban véli megtalálni a magyarázatot, hogy a republikánusok képtelenek voltak alkalmazkodni a demográfiailag és kulturálisan is megváltozott Amerikához. Abban a legtöbb elemző egyetért, hogy a belső válság oka nem Trump feltűnése, ő csupán felszínre hozza és felgyorsítja a társadalmi bajokat, leginkább a politikai jobboldalon. Másfelől a politikai jobboldal bajai is okozták az amerikai társadalom bajait és azt a népharagot, amely Trumpban találja meg képviseletét.

Dühös középosztály

David Frum, George W. Bush elnök egykori tanácsadója elemzésében azt állítja: az Egyesült Államokban ma a legdühösebb és legpesszimistább réteg az úgynevezett középosztály, amelyet bosszant, ha a telefonos szolgáltatásoknál azt hallja, „nyomja meg az 1-es gombot, ha angolul akar beszélni”, és csodálkozik azon, hogyan történhetett meg, hogy a „fehér férfi” kifejezést manapság inkább vádként értelmezik, mint ténymegállapításként. Frum elemzésével sokan egyetértenek.

Eltunyult republikánusok

Ez a széles réteg mélyen bizalmatlan immár csaknem minden intézmény iránt, s nemcsak a kormányzatban nem bízik, hanem a vállalatokban és a szakszervezetekben sem, sőt, immár abban a pártban sem, amelyre pedig általában voksolni szokott. A bizalmatlanság oka a republikánusok enyhén szólva is mérsékelt tevékenysége.

Amikor két évvel Barack Obama elnökké választása után, 2010-ben, az úgynevezett félidős választásokon a demokraták nagy vereséget szenvedtek, a republikánusok többségbe kerültek a képviselőházban, a szövetségi államok törvényhozásaiban, s a kormányzók között is. A négy esztendővel későbbi, 2014-es voksolásokon a szenátusban is többségre tettek szert, s ezzel erőteljes felhatalmazásuk volt a választóktól arra, hogy beteljesítsék ígéreteiket. Ahogy akkor fogalmaztak: megállítják Obama elnököt.

Csakhogy ígéreteikből szinte semmit sem váltottak valóra. Megígérték, hogy megakadályozzák Obama ellentmondásos egészségbiztosítási reformját, hogy kiharcolják az adócsökkentést és a költségvetési kiadások féken tartását, hogy szigorú szabályozást szavaznak meg az illegális bevándorlás ellenőrzésére – mindez nem történt meg.

Ezek után érthető a népharag és a bizalmatlanság. A republikánus hívek kiábrándultak saját pártjuk elitjéből. S amikor feltűnt Trump, a kiábrándultak serege azt mondta a közvélemény-kutatóknak: ez az én emberem! A republikánus szavazóbázis megmozdult, igaz, nem úgy, ahogyan a pártelit szerette volna.

Donald Trumphoz hasonló politikusok más demokráciákban is vannak. Némelyikük baloldali színezetű, mint például Olaszországban az Öt Csillag mozgalom, mások a jobbközépre sorolhatók, mint az 1990-es évek közepén az olasz jobbközép megújítójaként is számon tartott Silvio Berlusconi. Közös jellemzőjük, hogy látszólag kívülről érkeztek a politikába, nagyon szókimondóak, fütyülnek a politikailag korrekt megnyilvánulásra.