Trianon-terápiáim

Magyar az, akinek fáj Trianon... Mostanság újra felsajog bennem ez a jellemzés, amelyet a legtöbben Illyés Gyulának, mások viszont Karinthy Frigyesnek tulajdonítanak. Aki Levél kisfiamnak című vallomásában egyszer sem írta le a nemzeti tragédiánkra emlékeztető szót, mégis megrázó képet festett önmaga és a diktátum által sújtott milliók traumáiról.

Jómagam évtizedekkel ezelőtt elhatároztam: részleges terápiaként családommal minél többször elzarándokolunk az elszakított területekre. Nem ábrándozni, hanem élő történelemórákra. Még a múlt század nyolcvanas éveiben a leányaim, nem is olyan régen pedig az unokáim csodálkoztak azon, hogy Eszéken akadnak, akik az anyanyelvünkön is beszélnek, Zentán és Székelyudvarhelyen meg szinte csak magyar szót hallottak. Kolozsvárott és immár Marosvásárhelyen is sajnos, egyre kevesebbet. Gyimesbükkön, az ezeréves határnál éppen akkor kanadai magyar társaság helyezett el egy táblát: „Összetartozunk!” felirattal. Velük beszélgettünk hosszasan a Monarchia széteséséről, előzményeiről, sokféle okairól. És a következményeiről.

Eljutottunk Gyulafehérvárra is, ahol 1918. december 1-jén a budapesti és a háborús zűrzavart kihasználva, kimondták Ó-Románia és Erdély egyesülését. S ahol akkor a román politikusok nagyvonalú közösségi jogokat ígértek a kisebbségbe kényszerített magyaroknak és szászoknak. Amelyekből vajmi keveset teljesítettek. Székelyföldi körutunk végefele már az unokáim is értették, a korondi Áron bácsi a múltat és a jelenünket bebarangoló eszmecserénket követően miért fürkészi a bejáratot, miért simogatja meg a fiókból előhúzott, a történelmi Magyarországot ábrázoló kerámiát, s miért teszi gyors mozdulattal a feleségem táskájába.

Odahaza, hónapok múltán lélegzet-visszafojtva hallgatták vendégünket, Matuska Márton vajdasági történészt, aki az újvidéki hideg napokat, 1942 januárját idézte fel, amikor a Horthy-csendőrök szerb partizánokat lőttek a jeges Dunába. Majd a második világégést követő megtorlással folytatta, amelynek szörnyű tényeit több évtizedes elszánt kutatómunka eredményeként tárta a nyilvánosság elé.
Miszerint legalább 40 ezer ártatlan magyart, terhes asszonyokat és gyermekeket gyilkoltak meg Tito pribékei.

Öt éve Délkelet-Szlovákia fele indultunk.

Először az Ipolyt kerestük, amelyet a nagy háborút lezáró béketárgyaláson állítólag a cseh küldöttség hajózható folyóként jellemzett. Mi azon a nyári napon simán átugortuk... Tovább haladva, megálltunk a ma már Rózsahegyhez tartozó Černován is, ahol az egyre súlyosabb nemzetiségi feszültségek idején,1907. október 27-én csendőrsortűz oltotta ki 15 helyi lakos életét. Akik másokkal együtt azt követelték, hogy az általuk épített templomot szülöttjük, Andrej Hlinka szentelje fel. Őt azonban már korábban felmentették a lelkészi szolgálat alól, mert a magyarok ellen agitált morva vidéken. A szepességi püspök emiatt más szlovák papot bízott meg a szertartással, amit a felháborodott tömeg erőszakkal igyekezett megakadályozni.

Innen indultunk tovább újabb tragédia színhelyére. Nagyszelmencre, amelyet több mint hét évtizede Csehszlovákiához, az onnan alig ötven méterre levő Kisszelmencet pedig a Szovjetunióhoz csatoltak. A vörös hadsereg katonái 1946-ban egy nap alatt öt méter magas deszkapalánkkal választották el a két testvértelepülést, anelynek lakói még a határ közelébe sem mehettek. A hároméves Marika előző este átment a kisszelmenci nagymamájához aludni. Másnap reggel már nem engedték vissza Nagyszelmencre, a szüleihez. Így aztán a nagyinál nevelkedett. Amikor 1966-ban férjhez menni készült, a tadzsik nemzetiségű határőrparancsnok megengedte neki, hogy a palánkot helyettesítő szögesdrót előtt megmutathassa magát menyasszonyi ruhájában az innenső oldalon zokogó szüleinek, akiknek nem engedélyezték, hogy elutazhassanak leányuk esküvőjére. Ez és számos hasonló döbbenetes történet bármilyen történelemkönyvnél hitelesebben érzékeltette családommal is ezt a kálváriát.

Amely egészen 2005-ig tartott. Ekkor Zelei Miklós és sok más magyar és nem magyar személy hosszas erőfeszítéseinek eredményeként határátkelőt nyitottak, ahol a félbevágott székelykapu egyik szárnya a szlovákiai, a másik pedig az ukrajnai oldalon emlékeztet az embertelenségekre.

Mostanában egyre gyakrabban villanak fel előttem ezek az utazások és találkozások. Történelmünkkel, sorstársainkkal. Szomorúan tudatosítom: még mindig nem váltak valóra Ady Endrének, József Attilának, vagy Balogh Edgárnak a Duna menti népek őszinte párbeszédét, összefogását áhító víziói. Miként Jászi Oszkár törekvése sem, aki a történelmi Magyarországot keleti Svájcként átalakítva akarta megőrizni. Vannak persze, biztató jelek. Kétségtelenül csökkent a gyűlölködés, kevesebb az előítélet a közép-európai polgárok között. Akadnak már cseh, szlovák, horvát, még román történészek is, akik igyekeznek elfogulatlanul elemezni a vérzivataros huszadik század diktátumait. Sajnos, a tananyagok nem az ő véleményüket tükrözik. Évekkel ezelőtt megjelent a kölcsönös megbékélést segítő, közös francia–német, majd pedig a német– lengyel történelemkönyv. A hasonló szlovák– magyar kiadványt is kivajúdták, csak nincs politikai akarat a megjelentetéséhez.

Túlzott derűlátásra azért sincs okom, mert nem szűntek meg a nyugtalanító események. A bukaresti képviselőház nagy szavazattöbbséggel ünnepnappá nyilvánította Trianon évfordulóját. Kijev pedig a kárpátaljai magyar tannyelvű iskolák felszámolásán mesterkedik. Szlovákiában máig nem kaptak még morális elégtételt sem a Csehországba deportált, valamint a Magyarországra elhurcolt honfitársaink.

Több mint hét évtized múltán Pathon, Bártfán még mindig a Beneš-dekrétumokra hivatkozva igyekeznek magyar tulajdonosokat kisemmizni. Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének a bukaresti képviselőházban elhangzott kijelentése nem csak a román nacionalistákhoz szóltak:

„Egy erős, magabiztos, bűntudat nélküli többség soha nem fitogtatja hatalmát, nem hoz létre szándékosan olyan helyzeteket, amelyben a másik megalázottnak érzi magát (...) Ami száz évvel ezelőtt történt, az a román nemzetnek érthetően nagy örömet szerez, a magyar nemzet és a romániai magyarok számára óriási veszteség. Ezt a tényt a román parlament elé terjesztetett törvényjavaslat sem tudja megváltoztatni. A magyarok a magyar nemzet részei, függetlenül attól, hogy hol élnek.”

Talán az élő történelemóráknak is köszönhetően, családom tagjai milliókhoz hasonlóan is így érzik. Legutóbb a huszonnégy éves unokám örvendeztetett meg, aki az egzotikus utazásokat is kedvelte. Megcsodálta már a brazil esőerdőket, Lappföldön pedig a sarki zöld fényt.

Most viszont közölte: Papa, ha majd lehet újra utazni, menjünk el Munkácsra és a Vereckei-hágóhoz is. Idén oda kívánkozom.