Tragikomikum

Mikuláš Dzurinda és Pavol Hrušovský tegnapi összeborulása, melynek célja a 2010-es parlamenti választások megnyerése, egyszerre nevetséges és elkeserítő. Azért nevetséges, mert az említett urak – főként az előbbi – nem képesek felfogni, hogy mindenekelőtt ők maguk az okai a választói bizalom elvesztésének, amelynek visszanyerését most programcélul tűzték ki. Ami pedig azért elkeserítő, mert ez a hozzáállás csak konzerválja a jelenlegi állapotot, értsd: az ellenzék tehetetlenségét és a Smer egyeduralmát.

Az SDKÚ és a KDH elnöke nagyon helyesen látja, hogy a jelenlegi kormánykoalíció leváltásához nélkülözhetetlen a választók bizalmának visszaszerzése. Ez a kijelentés azonban szinte önellentmondásnak hangzik Mikuláš Dzurinda szájából, aki évek óta vezeti a legnépszerűtlenebb politikusok listáját, s aki képtelen volt győzelemre vinni pártját az ország szempontjából vitathatatlanul legsikeresebb 2002–2006-os választási ciklus után. Ha most Dzurinda és Hrušovský áll a Smer megdöntésére irányuló közös front élére, ez csupán azt jelenti, újabb baloldali kormányzati időszakra rendezkedhetünk be 2010 után. Annál is inkább, hiszen a Magyar Koalíció Pártja nélkül még kevésbé van esélyük labdába rúgni a jobboldali pártoknak.

Apropó, MKP. Nyilvánvaló, hogy Dzurinda és Hrušovský rátapintottak a lényegre, amikor kifogásolták, hogy a magyar párt minden irányba kacsingat, azaz több mint nyitott a Smer felé. Amit Csáky Pál csak megerősített tegnapi nyilatkozatával, mely szerint „túl korai ma arról beszélni, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok a választások után is együttműködésre vannak-e ítélve”. Itt újra visszaköszön az MKP kétarcúsága, mellyel mindenkinek tetszeni akar, ami eleve azt feltételezi, hogy egyik irányba sem őszinte. De azért is problémás ez a hozzáállás, mert olvashatatlanná teszi a politikát, s végeredményben ahhoz vezet, hogy a választók még inkább elfordulnak tőle. Ha ugyanis nem világosak az ideológiai, értékrendbeli törésvonalak, melyek mentén megoszlik a politikai színtér, s a pártok egy-egy ügy kapcsán szabadon lavíroznak az egyes tömbök között, az a választóban csak azt a meggyőződést erősítheti, hogy a valódi politika a színfalak mögött zajlik, s mozgatórugói korántsem az ideológiai vagy közösségi érdekek, hanem az egyéni vagy szűk csoportérdek.

Mindent összevetve, az ellenzék két évvel a választások előtt siralmas állapotban van, s a jelek szerint kilátás sincs arra, hogy ez az állapot megváltozzon. A három jobboldali párt képtelen az önreflexióra, energiáit elsősorban a belső ellenség elleni harc köti le. Egyre inkább kínálkozik tehát a kérdés, vajon egy következő választási bukta észhez téríti-e a jobboldalt. A válaszra azonban további négy évet kell várnunk.