Tömeg-nyomor

Nem vacakoltak sokat, nem is jellemző az ilyesmi sem Lázár Vilmosra, sem a még ráadásul az elnöki posztot is betöltő Baldauf Lászlóra, ők mindig is kiálltak Orbán Viktor mellett, vállalták, támogatták, kampányoltak neki. Amivel nincs is egyébként semmi gond, a politikai, párt és személyi preferencia mindenkinek magánügye, része a szabadságjogainak. És hát mivel ez magáncég, nincs semmi törvénytelen abban sem, hogy levélben kérték minden dolgozójukat a békemenetelésre. Illetve akkor nincs, ha valóban nem fenyegette semmiféle retorzió azokat, akik mégsem mentek Orbánt éltetni, és akik szerint nem minden baloldali és liberális gazember, merthogy ilyenek is voltak a levélben.

A gond inkább azzal van, hogy nem akadt egyetlen ember sem a Fideszben – és főleg Orbán Viktor környezetében –, aki egy egyeztetett kommunikációs stratégia részeként interjúban, felszólalásban vagy akár a parlament folyosóján azt mondta volna: hm… aranyos, de ez már sok. Nem mondta senki, hogy az ilyesmi snassz, mert ha még így gondolná is a nagyszerű Baldauf, akkor sem írunk a munkájukat nyilván féltő alkalmazottaknak olyan maszlagokat, melyek szerint „fontos, hogy mi mindnyájan, a nemzeti érzelmű igazi hazafiak támogassuk a legnagyobb formátumú magyar politikusunkat, nemzetünk miniszterelnökét, Orbán Viktort.”

És nem hallottuk, hogy Orbán Viktor környezetéből kiszivárgott volna: a kormányfő azért csak felhívta Lászlót és Vilmost, és azt mondta, köszi, de ne szórakozzunk, ez pont azt a rendszert idézi, amely ellen mi fellázadtunk, és amelyet több lépcsőben ugyan, de le is győztünk.

Ha meg nem mondta/üzente senki, akkor egyetlen dolog lehetséges: tetszik nekik. Bejön a talpnyalás, az istenítés, még az sem baj, ha innen kezdve bárki mondhatja, hogy azért a Békemeneten nemcsak rajongók voltak, hanem megfélemlített CBA-dolgozók is, ha pedig ez a helyzet, akkor ki tudja, talán örömködhettek ott olyanok is, akik pénzt kaptak ezért. Picit talán rosszul hangzik, cserében azonban ott van a tömeg, nagy tömeg, zászlók és transzparensek, kár hogy nem táncolnak és csinálnak élőképeket, de hát ez mára sajnos kiment a divatból, jobbára csak Phenjanban őrizték meg ezt a szép hagyományt.

Mi pedig, akik nem megyünk se Békemenetre, se szintén fundamentalista „míg Orbánt kell szidni, addig demokrata, amúgy meg majd meglátjuk” ellenzéki nagygyűlésekre, nem tehetünk mást, mint leülünk és várunk. Várunk arra, hogy egyszer lesz majd egy olyan vezető gárda ebben az országban, amelynek tagjai egytől egyig 1990 után születtek, és nekik már nem épült be sejtjeikbe mindaz, amit a mostaniak nemcsak láttak korábban, hanem el is lestek.

A szerző magyarországi publicista