Tévétipró lettem

Mivel már a századik bőrt húzzák ugyanarról a zagyvaságról, azt tettem a tévékészülékkel, amit szerepe szerint Kari Györgyi Bacsó Péter Banánhéjkeringő című filmjének nyitójelentében a számítógép képernyőjével: fogtam és kihajítottam a sokadik emeletről. De nem úgy, mint Györgyike, üvegen keresztül. Előbb kitártam a két szárnyat, és úgy zúdítottam a mélybe. Nem a táblányi üveget sajnáltam. Attól tartottam, hogy az üveg áttörése lefékezi a készülék zuhanását, holott azt akartam, hogy az átokverte doboz pozdorjává törjön. Ugyanis csak ilyen tévétipró-zúzó tettel vagyok képes megvédeni magam a sehonnai sztárocskáktól. Csak így tudtam elzárni a csapot, hogy soha többé ne áradjanak rám intelligenciából alultáplált Majákok, Györgyemények és Barbarandák. Nem akarok tovább szemtanúja lenni annak, hogy „mestersége: ex villalakó” vagy „mestersége: ex szappanopera-hős” alapon egyfolytában bitorolják a képernyőt. Elegem lett abból, hogy a felnövekvő nemzedékkel elhitetik: ma nem kell tudást megalapozni, ma nem kell a jövőért áldozatot hozni, ma sült galamb képében a média egyből belerepül a tátott szájba. Elég vezetéknév nélkül Lolónak-Dolónak, Teónak-Meónak lenni, lábközig kitárulkozni, és nem szégyellni, hogy a sztárrá válás pár hetes tortúrája során ország-világ előtt megmutatkozik kinek-kinek a szellemi pőresége.

A csúcs, amitől emeletközi ejtőzésre indítottam a tévét, az a meglehetősen merész vállalkozás volt, amellyel a legutóbbi lakó-sztárokat műveltségi vetélkedésben tették próbára. Olyan cselekedet ez, mintha Pacsirtát – tudják, a kitűnő színésznő, Nagy Anna életre keltésében a Kosztolányi-regényhős – beválasztanák a Miss World (világszépe) versenybe! Előbb még némi remény ébredt bennem, hogy semmi baj nem lesz, hiszen kisokoska, aki egyszer már lebőgött irodalmi és képzőművészeti tudásával, ezúttal felvértezve jött: mondta, még Szerb Antal irodalomtörténetébe is belenézett. Na, gondoltam, ezek után olajozottan megy majd minden, hiszen annyi biztos ragadt rá, hogy tudja: Ady Endre magyar költő. Azt meg – világcsúfjára! – csak nem kérdezik meg, hogy: holt költő-e, vagy él-e még. Nehéz lenne bizony megmondani, hiszen a költők megátalkodott villakerülők; a fene ismeri őket! Baj viszont van velük bőven – mutatja ezt az is, hogy a sorkérdés, amely József Attila egyik legismertebb versével volt kapcsolatos, igencsak nagy fejtörést okozott. Egy versszak összekevert sorait (összesen négy rövidkét!) kellett helyes sorrendbe rakni.

S láss csodát, egyetlenegynek még sikerült is a tíz

versenyzőből! Na, de ilyet... (való)világ, ess hasra!

Szegény József Attila, ó, be csalódna, ha megtudná, hogy egész népét ma már nemhogy középiskolás fokon nem, de még csak alapiskolás szinten sem tudja tanítani.