Tavaszváró gondolatok

Zizegő faleveleket gyűjtöttünk a kezünkkel, amelyeket gondosan egy nagy zsákba nyomtunk, hiszen a frissen nőtt, aprócska, már befüvesített területünket a férjem gondosan óvta még a falevelektől is. Ilyen volt a késő ősz. Alig akad más emlékem, egy két emlékfoszlány a gyerekekről, magamról szinte semmi. Tudom, mint minden ősszel, nyomta a vállamat a közelítő tél súlya. Annak mindig van egy terhe: nagycsaládosoknál nemcsak anyagi, hiszen ott vannak az ünnepek, hanem a különböző fertőző betegségeké is.

A szezont azzal indítottam, hogy bármilyen fertőzés is jön, tudatosítanom kell: ez is csak egy időszak, elviseljük a fokozott terhelést, az is elmúlik majd, ahogy minden. Lassan ez az ige lesz az életem jelszava – gondolkodom is azon, ideje lenne valamilyen helyre magamra varratni, mint mások a szerelmük nevét, hogy olyan percekben is látható helyen legyen előttem, amikor reményvesztett vagyok.

Elmúlik. Ahogy a gyerekkor és annak minden fájdalma, ma már csak az önismereti munka felismerésein keresztül látom az eseményeket, nyugodt, higgadt emlékezésekként. Már nem fáj, nem nyilal, nem okoz szégyent, az évekkel lassan vette át a nehéz érzések helyét a szentimentalizmus, de igyekszem ma sem szépíteni, inkább több nézőpontból megfigyelni ugyanazt a megélést.

Elmúlik lassan minden is, ahogy az apám halála után érzett égető gyász, a legközelebbi barátságom elvesztése miatti kétségbeesés, a párkapcsolati sebeim fájdalma, a kamasz égető igazságainak tehetetlensége miatti düh és a saját vétkeim, mások ellen elkövetett tettek miatti szégyen is.

Elmúlik lassan, mint ez az évszak is. Holnaptól tavaszi meleggel ámít a tél, mintha már holnaptól elmúlhatna a félelem, hogy a szürke napok mögöttünk, és újra lesz fény és illatos levegő, madárcsicsergéses reggeli ébresztő, nyitott ablaknál. Annak a hitét adja a közeledő tavasz, hogy túl vagyunk a fertőző betegségek időszakán, s megkönnyebbülve dőlhetünk hátra, hogy már csak néhány hónap, és itt a nyár, az üdítő, pezsgő, örökmozgó évszak.

Elmúlik a várakozás is. S miközben a várakozásban tétlenkedünk, hiszen mindig várunk valamit, ami épp nincs itt, elmúlnak a napok is, amikor itt vagyunk, a megismételhetetlen pillanatok egyikében, ilyen számban, így, ilyen fiatalon.

Elmúlik ez is, mint minden erőfeszítés, amit az otthonunk szépítésébe fektetünk, egy újabb kirándulás is a múlté lesz, az emlékét talán a kisgyerekeink sem őrzik majd meg, ha már ők lesznek rohanó felnőttek, szülők és szakemberek, a kárhozaté lesz a családi életünk megannyi fontos eleme.

Miért is robotolunk mégis? Minek a rettenthetetlenség? A túlagyalás, a túlféltés, a gyűjtögetés, a habzsolás?

Végül ugyanaz marad az egyetlen vigasz.

Újra rügyet engednek a fák.

S ahogy ez a csendes perc a házban, alvó totyogó, kisiskolás és kamasz gyerek melletti röpke nyugalom, úgy a tavasz is: elmúlik.