<p>Szóval van nekünk ez a híres csallóközi maffiánk. Tudják, azok a „sustyákis”, aranyláncos, daliás legények, akiknek tükörsima, „vállalkozásban” leizzadt fején megcsillan a messzeségben, a csótfai telkek horizontján lemenő nap fénye. Akikre máig hivatkoznak a falunapi verekedésekkor a kígyóvállú, hepciáskodó „nocsik”, érinthetetlenségüket bizonygatván.</p>
Tágra zárt szemek
„Ha csak hozzám érsz, már megy is a telefon Szerdahelyre, te buzerant!” – mondják ezek a figurák, és meg vannak róla győződve, hogy a „família” emlegetésével megússzák a pofont. Általában meg is ússzák. Senki sem szórakozik a maffiával.
Nem véletlenül. A csallóköziekben, még tán a legfiatalabbakban is valahol mélyen, máig él a kilencvenes évek maffiaterrorja. Ott van a rettegés a génekben. A legsötétebb években tucatjával tűntek el az emberek, védelmi pénzt kellett fizetni tán még az életért is, felrobbant itt-ott valami, és olykor megesett, hogy felbukkant egy levágott, divatosra fésült fej a dunaszerdahelyi főutca virágtartójában. Az emberek pedig suttogtak, főleg arról, kivel szabad szóba állni, és kit érdemes nagyon messzire elkerülni. Egy idő után – mert nagyon kis hely ám ez a Csallóköz – egyre többen tanulták meg, kivel ne húzzanak ujjat.
Amikor 1999-ben, a „leghidegebb márciusi éjszakán” (mínusz10 volt akkor Dunaszerdahelyen) az emberek pezsgőt bontottak, azt hitték, véget ért a rémálom. Pedig dehogy volt vége. Igaz, az explicit terror az évek alatt háttérbe szorult, de a maffia nem vész el, csak átalakul. Néhány nagy játékos áthelyezte magát a gazdasági térbe, és már nem a védelmi pénzeken, hanem az államon, a kábítószereken, cukron, gabonán, cigin vagy egyéb más nyalánkságokon szedi meg magát. És persze folytatják az egymás elleni, vérhabos, hullákkal szegélyezett háborút.
Az emberek pedig továbbra is suttognak, és továbbra is tudják, ó, nagyon jól tudják, kitől kell tartani, kire nem szabad ferde szemmel nézni, és kinek a közelében kell inkább befogni, ha nem akarnak bajt. Az, hogy ki kinek az utódja, boldog őse, rokona vagy ismerőse, olyan nyílt titok, amiről mindenki tud, ám inkább senki sem feszegeti.
S mivel senki sem kérdez semmit, így történhetett meg, hogy a bősi regionális politikusok soraiban, ráadásul nem mezei tagként, hanem egyenesen helyi Híd-klubelnökként és a párt járási elnökségének tagjaként egy olyan ember is felbukkanhatott, aki nem csak hogy ismeri a maffiát, hanem együtt is élt a maffiával. Konkrétan a 2010-ben meggyilkolt Sátor Lajossal, később pedig a most elfogott Csontival, a Pápay-klán utáni időszak két legrettegettebb terminátorával – igen, azokkal, akik közül az egyiknek konkrétan zéró lelki traumát okozott bármilyen gyilkosság, a másik pedig konkrétan ledarált egy embert. Ez a regionális politikus emellett pedig alaposan gyanúsítható azzal is, hogy annak idején beállt fejőnőnek azok közé, akik fejőstehénnek nézték az államot.
Így hát valahol érthető, hogy a Híd becsukja mindkét szemét vele kapcsolatban, és úgy kapja el a kezét az ügytől, mint egy fehéren izzó vasrúdtól. Érthető, hogy azt mondják, ők aztán nem vájkálnak senki magánéletében. Érthető, hogy azt állítják, nekik aztán semmilyen információjuk nem volt saját politikusukról. Érthető, hogy senki sem akar beszélni, és mindenki másra hárítja a felelősséget.
Érthető, de nem elfogadható.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.