Táboron és a szekértáborokon túl

Az egyik legjelentősebb szlovákiai kulturális rendezvény a Gombaszögi Nyári Tábor, amelyeken a szerző előbb szervezőként, aztán már csak sima táborlakóként vett részt. A tábor üzenete – saját magunk is létrehozhatunk színvonalas és barátságos rendezvényt – talán soha nem volt annyira aktuális, mint ma. Az általa generált jókedv meg kitarthatna bő fél évig, az általános rosszkedv ellenszereként.

Pár éve költözött át Gombaszögről Krasznahorkára a tábor, s az utóbbi öt–tíz évben fokozatosan nőtte ki magát egyetemista rétegrendezvényből egy olyan hellyé, ahová a fiatalok – sokszor már kisgyerekestől – tapasztalt táborozóként visszajárnak, gyakran csak a barátok kedvéért. A rendezvény a szlovákiai magyar szellemi pezsgés fontos központja, hiszen évente többtucatnyi előadásnak ad helyet a legkülönfélébb közéleti, művészeti témákban, helyet biztosít a gondolkodásra és a szórakozásra is. Mindenki megtalálhatja azt, amire az adott hangulatában szüksége van, nem a programok szűkössége, hanem gyakran már a bősége jelenti a problémát. A kötetlenség, a tarkaság és a szertelenség kialakított egy olyan sajátos barátságos atmoszférát, amire évekkel később is nagyon sokan nagyon szívesen emlékeznek vissza, akár az előadók, akár a résztvevők köréből.

A tábor egy kicsit olyan, mint saját magunk, hiszen magunknak csináljuk – már csak ezért is örvendetes, hogy létezik, gyarapodik, és folyamatosan képes megszólítani a társadalmi elitünk képviselőit. Még ha a külső körülmények változnak is. Az idén például vélhetően nem lesz nyilvános pártelnöki vita, miután a parlamenti választásokra készülődő Híd erről a fórumról (is) kivonult, így átértelmeződhetnek a politikai jellegű programok. De ez – ha jól sikerül a rendezvény – mellékszál, mert fontosabb a társadalmi üzenet.

A szlovákiai magyarság napjainkban alapvető önmeghatározási gondokkal küzd. Nem nagyon talál közös témákat, amikért képes lenne fellépni, eltűnnek az önmeghatározás alapvető pillérei. Népszámlálás-alapú pánikhangulatban működünk, nagyjából tízévente, a magyarság csökkenő számait látva döbben rá a társadalom, hogy közös pontokra és összefogásra van szükség. A hisztéria és a különbözőség kihangsúlyozása, az ellenségkeresés pedig a választásokig egészen biztosan fokozódni fog.

Ilyen körülmények között nagyon fontos jó példákat mutatni és hirdetni, hogy az általános rosszkedv ne telepedjen rá a közéletre. A komáromi Cirill– Metód szobor kétnyelvűsítésétől kezdve az oktatási petíciózásig vannak ígéretes kezdeményezések, túl a táboron és a szekértáborokon. Ezeket felismerni és terjeszteni kell – hátha minél többen kapnak kedvet a jó és hasznos dolgokhoz.