Szuperszögesdrótok mögött

A nemzetközi mérnökszervezet – amelynek magam is tagja vagyok – tudományos folyóiratának minden januári számát a beköszöntő év legfontosabb technikai újdonságainak szenteli. A tanulmányok a mikroelektronikától a számítógép-hálózatokig évről évre csupa-csupa remek, ígéretes eredményt szoktak sorra venni.

Az idén elmaradtak ezek a bizakodó hangú tudományos cikkek. Helyükben egy szeptember óta megzavarodott és kétségbeesett világ szakemberei latolgatják: hogyan tovább? A csúcstechnológia minden furfangját és eszközét használó „szögesdrótok”, „vizesárkok”, „felvonóhidak” mögött kell-e majd eztán élnünk? Segítenek-e a terror ellen a legmodernebb érzékelők, az atomi méretekre zsugorított elektronikai eszközök, a matematika legkorszerűbb eredményein alapuló szoftverek, a mesterséges intelligencia legújabb sikerei, a robotok, a felderítő műholdak és a szuper-szuperszámítógépek?

A hidegháború éveiben elsősorban az atombombáktól rettegett a világ, míg végre sikerült betiltatni a nukleáris kísérleteket, és elrendelni a részleges leszerelést. Meg ugye, jött a nagy megkönnyebbülés (főleg az USA-ban), mert megszűnt az ellenfél, felbomlott a Szovjetunió. Ámbár, akár a hétfejű sárkány: levágták a fejét (vagy inkább levágta önnönmaga), hogy helyébe százával nőjenek ki az apróbb, tán még veszélyesebb sárkányfejek. Amellett atombomba is maradt még bőven, hiszen jelenleg az Egyesült Államoknak és Oroszországnak közel húszezer, Franciaországnak, Kínának, Angliának és Izraelnek együttesen körülbelül 1200 egység van a birtokában, és ne feledjük a két nyugtalan szomszédot, Indiát és Pakisztánt sem. Ennek ellenére, az ABC (atom-, biológiai, kémiai) fegyverek közül az „A” napjainkra lényegében kezelhetőnek és ellenőrzöttnek látszik. A lépfenével fertőzött levelek óta sokkalta erősebb a félelem e fegyverzetcsoport második és harmadik betűjétől. A halált vagy legalábbis rettenetes megbetegedéseket, kínokat okozó tömegpusztító vegyi fegyverekből („C”) a nagyhatalmak több tízezer tonnányi bevethető anyagot tárolnak, és csak vizionálni lehet arról, hogy mekkora veszélyt hordozhatnak az olyan országok, mint Líbia, Észak-Korea, Irak vagy Irán. Az élőlények minden fajtáját pusztító kémiai anyagok hatásait jól ismeri az emberiség, hiszen már az első világháborúban is alkalmazták a mustárgázt, a nácik a haláltáborokban a Zyklon B-t vagy az amerikaiak Vietnamban a levélzetet pusztító Agent Orange-t.

Az atom- és vegyi fegyverek készletéről legalább vannak ismeretek, vagy rosszabb esetben becslések. A biológiai fegyverek mennyiségéről azonban inkább csak homályos sejtések léteznek. Gyakorlatilag alig lehet tudni, melyik ország mennyit és milyen fajtát állít elő és tárol belőlük. A „B” és a „C” gyilkoló anyagok azért igazán veszélyesek, mert még a fejletlen (finom kifejezéssel: fejlődő) országokban is viszonylag könnyen előállíthatják ezeket, és nem kellenek hoz-zájuk tekintélyes méretű, nagy technikai felszereltségű tároló silók, mint az atombombákhoz, miközben már kis mennyiségben is igen nagy hatást fejthetnek ki. A tudományos lap szerint a világban körülbelül kétezer olyan szakember van, aki igazán ért a nukleáris fegyverek előállításához, legalább 3500-an tudnak hatásos kémiai fegyvereket készíteni, viszont több mint hétezren vannak, akik a biológiai fegyverekhez értenek.

A hidegháború utáni győzelemtől megmámorosodott és könnyelmű-vé vált egypólusú hatalmi világ meglehetősen félvállról vette a felderítést és az ellenőrzést. Itt van mindjárt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség esete, amelyet 1946-ban az amerikai Bernard M. Baruch javaslatára éppen a nukleáris tevékenységek (akkor főleg a fegyverek) ellenőrzésére hívtak életre. Az utóbbi időben az ügynökség személyzete kezd elöregedni, az elkövetkező öt évben a fele nyugdíjba megy. Új szakembereket még csak lehet találni, bár egyáltalán nem könnyű, de az mindenképpen intő jel, hogy a költségvetése 1986 óta reálértékben nem változott. A kémiai fegyverekről szóló egyezményt 143 állam aláírta már (az Egyesült Államok még nem ratifikálta), és a tervek szerint 2007-ig meg kell semmisíteni a készleteket. A gond az, hogy az egyezmények valójában csak a stabil kormányzatú államokat korlátozzák, és nem sokat érnek a terroristákat támogatókkal szemben. Kétségtelen, hogy a modern csúcstechnika eredményeivel megerősített módszerek és eszközök nélkül nem lehetne végrehajtani a megállapodásokat, a fegyverkészletek felderítését és ellenőrzését szabályozó rendelkezéseket. A vegyifegyver-ellenőr például ma már kézben hordható eszközként használ a helyszínen ionmozgás-spektrométert és lángfotométert. Ilyen berendezést korábban csak laboratóriumban tudtak működtetni. Az ellenőrök az öszszegyűjtött adatokat digitális úton továbbíthatják a központba, ahol szinte azonnal lehet értékelni őket. A nukleáris arzenál esetében hasonlóan fejlett mérőeszközök és műholdas felderítők segítik az ellenőrzést.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy a csúcstechnológia alapvető záloga a békés együttélésnek, a tömegpusztító fegyverek állandó kontrolljának, a félvezető és optikai technológia megannyi új eszközétől, a jel- és képfeldolgozó, adatgyűjtő és -feldolgozó eljárásoktól kezdve a szuperszámítógépeken, a világot átfonó, nagy átviteli sebességű optikai hálózatokon át a mesterséges intelligencia megannyi új és hatásos módszeréig. Nagyon lényegesek a matematikai eredmények, különösen a kódelmélet terén, hiszen ennek segítségével lehet titkosítani az üzeneteket – vagy fordítva: feltörni őket. (Nem meglepő, hogy manapság óriási a kereslet a matematikusok és az elméleti fizikusok iránt, akiket igen szépen meg is fizetnek.) Természetes, hogy a fejlett országok felderítése, élén az Egyesült Államokkal, kiterjedten használja ezeket az eljárásokat és eszközöket. Kiváló koponyák, kitűnő tudományos intézetek ontják a legújabb hasznosítható eredményeket. Pénz van hozzá bőven. Egyedül az USA-ban a felderítésre fordított, nyilvánosan ismert éves költségvetés tavaly 30 milliárd dollárt tett ki, idén pedig – nyilván a szeptemberi támadás hatására – további tíz százalékkal, 33 milliárd dollárra nőtt.

Kell is a sok pénz. Paradox módon még magának a technikának a fejlődése is felvet problémákat. Itt van mindjárt a kommunikációs hálózatok letapogatása, amelyet mindenképpen úgy kell megoldani, hogy a megfigyeltek ne vegyék észre a műveletet, mert akkor sürgősen ellenlépéseket tesznek. A régi jó elektromos rézkábeleknél ez viszonylag egyszerű volt. Nem így az optikai kábeleknél, amelyek finom szálaihoz nehéz úgy hozzáférni, hogy ne lehessen észrevenni, pláne, hogy ne sértsék meg őket. A víz (tenger) alatti kábelek esetében nagy probléma, hogy ma már az újak teljesen optikaiak, nincs köztük elektromos csatoló, amelyeket induktív úton érintésmentesen le lehet tapogatni. Nem kevésbé gond a modern számítógépes hálózati technikában alkalmazott csomagkapcsolt módszer, amely apró, egységes csomagokra bontja az üzeneteket; mindig a legkedvezőbb úton továbbítja, majd a vétel helyén ismét összerakja őket. Tessék a lehallgatást végzőnek ezekből a sokfelé vándorló csomagocskákból összerakni az eredeti üzenetet, pláne, ha még kódolva is van!

A vázolt technikai eljárásokban és eszközökben óriási pénzek és hatalmas tudás, valódi csúcstechnika rejtezik. És akkor jönnek a terroristák, akik abszolúte „alacsony” technika, low-tech alkalmazásával iszonyú csapásokat mérnek a világ legnagyobb hatalmára. Az al-Kaida-féle szervezetek egyszerűen elkötnek repülőgépeket, és neki a toronynak. Nem használnak kódolást, mert, mint a gyermeteg régi kémtörténetekben, olyan egyszerű verbális üzenetekkel adják ki az utasításaikat, mint például ez: „Nagymama meghalt, készülj a temetésére!”

Nem kétséges, a technika segítségével rövidesen hatásosan ki lehet majd védeni a már megismert támadási formákat. A szuperintézetekben a szuperkoponyák és szuperszámítógépek nyilván javában dolgoznak az új eszközökön és eljárásokon. Talán a fejlett országok felderítő szolgálatai is tanultak most valamit. Talán több figyelmet fordítanak majd a low-tech lehetséges eszköztárára és az azokat alkalmazók felfogására, indítékaira, céljaira is. Mindehhez az is fontos, hogy a high-tech alkalmazása mellett az eddiginél sokkal nagyobb helyet kapjanak a világ mostanra alaposan megrendült biztonságának erősítésében a társadalomtudományok, az eszmék, értékrendszerek, társadalmi folyamatok megismerése és – főleg – megértése.

És ezt egy technokrata mondja.

A szerző villamosmérnök