Szupererő

Megesik az ilyesmi, ám a hirtelen feltörő sírása másra is utalhat. Mielőtt a sor elejéről odaérne hozzá a pedagógus, a közvetkenül mögötte haladó társai azonnal kinevetik. A tanárnő reakciója gyors és pontos: arra figyelmezteti őket, hogy ha sír a fiú – aki láthatóan a könyökét fájlalja –, akkor biztosan nincs jól, ők pedig segítség helyett kiröhögik. A végjátékot már nem látom, remélhetőleg tényleg nincs baja a fiúnak, ám a jelenet nem hagy nyugodni, noha nem mondhatnám, hogy meglepett.

Egy másik település másik köztere: az idős férfi ugyan nem nagyon, de mégis eldől a kerékpárral. Szinte azonnal kettő, hét-nyolc év körüli gyerek megy oda hozzá, majd segítenek összeszedni a kosárból és a szatyorból szétguruló javakat. A férfinak minden jel szerint szerencsére nincs nagyobb baja, de hát az életkor előrehaladása már csak ilyen, bizonytalanok a mozdulatok, együtt az egyensúlyérzék rossz tréfáival. Az egyik gyermekről utólag megtudom, az eset után elmélkedve, szinte önmagán meglepődve és csodálkozva elemezte a friss élményt: hogy milyen érzés ilyen esetben segíteni, s hogy mennyire érdekes, hogy ő erre voltaképpen képes. „Szupererő”? Akár még így is nevezhetnénk.

Maradjunk annyiban, nehéz megmondani, hogy voltaképpen miben is állnak a gyerekek generációi közti különbségek. Az időseken természetesen a „bezzeg” érzése vesz erőt, de jól tesszük, ha némileg kételkedünk a múlt színpalettájában. Az mindenesetre tény, hogy egymás megalázása, bántása, piszkálása, kipellengérezése (te jó ég, vajon meddig folytathatnánk a rokon értelmű szavak ezen sorát?) manapság (is) része az osztálytermeknek, játszótereknek, s egyáltalán minden helyszínnek, ahol összejöhet legalább néhány gyerek. Ahogy látható, van példa erre a viselkedésre, meg amarra a „szupererőre” is. Vajon mennyire kedveznek utóbbinak a mindennapjaink, benne mi magunkkal?

Régiós tudósítóként a Duna mente falvait, városait járva döbbenetes, mennyivel gyakrabban találkozik az ember azzal, hogy – képletesen szólva – a földön elterülőt a nevetés különféle fokaival illetik ahelyett, hogy valami más eljárásmódot használnának. Választás után vagyunk, a posztokért folytatott harc friss sebei még megvannak, gyakran egészen elképesztő, a jövőbe is kiható következményekkel. Országos szinten ugyan (még) nem választunk, de a pozsonyi parlament úgy néz ki, ahogy. Pártjaink – „nemzetiségi hovatartozástól” függetlenül – kőprimitív indulatokat hordoznak kebleikben, s talán csak azért nem váltanak át teljes brutalitásba, mert a 20. században ebből jutott elég az eleink számára. Van-e egyáltalán nyoma annak, hogy a közéletben – ideértve a kommentszekciókban elsütött vélemények színvonalát is – a néhány kivételen túlmenően egy kritikus számú személy a „szupererőt” használná, amikor az embertársaival van dolga? Egyáltalán, lehet-e ma enélkül élhető társadalmat és államot működtetni? S jó-e, hogy ezeket a kérdéseket egyáltalán fel kell tenni?