Szuperbulijaink

Van Jankovics Marcellnek egy szívszorító története, melyet az Egy század legendái című regényében közölt. Gyengébbek kedvéért teszem hozzá, hogy Jankovics az első Csehszlovák Köztársaság szlovenszkói magyarságának egyik szellemi vezére volt, és a múlt század egyik legjobb memoárjának a szerzője (Húsz esztendő Pozsonyban). 1938-ban települt át Magyarországra. A történet mindössze annyi, hogy egy fiatalember Párizsból érkezik haza 1920 karácsony estéjén, és a komáromi vasútállomáson találkozik a szüleivel. A viszontlátás öröme helyett az öregek sírnak, hiszen ők „ideát” maradnak, és sír a Sorbonne-on végzett fiatal mérnök, aki Magyarországra megy. „Odaátra.” Kész a határ, Trianon után vagyunk, a felvidéki magyar értelmiség tömegével árad át az anyaországba, mert itthon nincs megélhetés, szaporítani a magyarországi munkanélküliek több százezres hadát.

Tegnap volt június 4-e. 1920-ban ezen a napon írták alá a trianoni békeszerződést, az európai történelem talán legszégyenletesebb és legigazságtalanabb diktátumát. Igaz, nem volt kerek az évforduló, meg is feledkezett róla a magyarság nagy része. Emléknapjaink sorában ennek ugyanis nem jutott hely a naptárban. Olyannyira nem, hogy Komáromban éppen ezen a napon volt Szuperbuli, melyet az MKP vett szárnyai alá. Vélhetően feledékenységből, és nem perverzitásból, szántszándékkal.

Mármost nem biztos, hogy éppen ezekben a napokban, az uniós parlamenti választások előestéjén kellene a szánkat véresre tépni, és felemlegetni a keserves történelmi párhuzamokat, s az sem biztos, hogy búnak kellene ereszteni a fejünket. Annyit azonban talán meg lehetett volna próbálni, hogy Lagzi Lajcsit és csapatát egy-két nappal később hívják meg a Klapka térre. Esetleg, ha már így alakult, illett volna egy perc némasággal adózni a kegyetlen emléknek. Nem tudom, eszébe jutott-e ez valakinek; nem voltam ott Komáromban tegnap este. A hiper-, szuper- és megabulinak aposztrofált kulturális műsorok nem tartoznak a kedvenceim közé. Nem Komáromig, de a szoba végében álló televízióig sem zarándokolok el Lajcsi kedvéért. Nem is a kampánnyal mint olyannal van bajom, az most Európa-szerte zajlik, ki-ki kultúrája és nemzeti hagyományai szerint végzi. Hanem a kampány tartalma megérne egy-két keresetlen szót. Szólhatna, mondjuk, arról, hogy a kedves felvidéki magyarok azért menjenek el szavazni, mert az általuk megválasztott képviselők ugyanabban – a legnagyobb – parlamenti frakcióban fognak ülni és dolgozni, amelyben magyarországi, nemzeti elkötelezettségű kollégáik. Van hát tétje a dolognak. Ezzel talán még Lagzi Lajcsi is tisztában van, igaz, ő nem politizál, hanem zenél. A szlovákiai magyarság szintjén, vélik az MKP-ban. Az azonban már erősen kérdéses, hogy Jankovics regényhőse tudna-e szellemi közösséget vállalni a mi szuperbulis jelenünkkel.