Szóljon a rádió! De hogyan?

Bevallom, döbbenten olvastam, hogy úgy véli, „szakmai rátermettségem megkérdőjelezhetetlen“ - mégis kirúgott. Csak megjegyzem, egy hónappal ezelőtt a sajtóban még azzal indokolta döntését, hogy nem felelünk meg az alapvető szakmai elvárásoknak sem, hallgathatatlanok vagyunk és félünk az élő adástól. Nem félünk, csaknem két évtizede a Pátria is élőben közvetíti műsorait. E tekintetben Both Enikő semmilyen változást nem hozott a szerkesztőség életébe.

A főszerkesztő - mint írja - fontosnak tartja a rendszerváltás vívmányait. Nos, úgy tűnik, sokaknak még 20 évvel a rendszerváltás után is tanulniuk kell a demokráciát. Azt gondolom, az egyik legfontosabb érték a szabad véleménynyilvánítás, ahogy az elmúlt években arról is meg voltam győződve, hogy a szabad sajtó szabad újságírója vagyok, szabad tehát elmondanom, amit gondolok. Most meg kellett tanulnom, hogy ez - legalábbis mostanság a Pátria rádióban -nincs így. Both Enikő aggódik, hogy az MKP „pártirányítással szakmai csoportot szervez egy médium megmentésére“, amivel szerinte a párt befolyást akar szerezni a rádióban. Aggodalma alaptalan, mert a szerkesztőség még 1989-ben kimondta, hogy „soha többé pártirányítást!“ s ehhez azóta is tartja magát. Én azonban még ennél is szigorúbb lennék, mert - a főszerkesztővel ellentétben - nekem már a párttagság sem fér bele.

A rádió belső élete év elejétől az elbocsátásokról szólt. Ez azt jelenti, hogy a szerkesztők folyamatosan pszichikai nyomásnak voltak kitéve, a mindennapjaik arról szóltak, hogy felkerülnek-e a főszerkesztő feketelistájára? Ki kell mondani, nem átalakítás, hanem tisztogatás folyik a magyar adásban. Aki ellentmond, annak mennie kell! És ezt Both Enikő elbocsátásom kapcsán közvetve beismerte. Minden szakmai érv nélkül bocsátott el 7 embert, a szerkesztőség egyharmadát, miközben a heti adásidő 56 óráról 84 órára nőtt. A stratégiai gondolkodás az állománybővítés logikáját és nem az állomány csökkentését diktálná. Milyen szándékok vezérlik tehát a főszerkesztőt, kinek az érdeke a Pátria rádió leépítése? Közösségünk megmaradásának egyik feltétele az erős intézményrendszer, s ebben a rádiónak is fontos szerepe van. Ezt az intézményt erősíteni, fejleszteni kellene, nem ellehetetleníteni, állományát leépíteni.

Vissza kell utasítanom Both Enikő velem kapcsolatos állítását, hogy „két dudás játszott egy csárdában“ és vitáink hangzavart okoztak. Tavaly, amikor helyettese voltam, valóban sokat vitatkoztunk. Miután azonban vitáink meddővé váltak, és egyértelműen kiderült, hogy mások az elképzeléseink a rádiózásról, lemondtam a főszerkesztő-helyettesi posztról. Éppen azért, hogy ne legyen hangzavar. Arra a kérdésére azonban, hogy még Both Enikő kinevezése előtt miért nem vállaltam el a „kétszer is felkínált igazgatói posztot“, nem szeretnék válaszolni; nem lenne tisztességes, ha a rádió vezérigazgató-nőjével folytatott négyszemközti beszélgetésből idézgetnék. Az azonban tény, hogy ez a lehetőség engem szembesített önmagammal; lehet, hogy vannak elképzeléseim a műsor szerkezetéről, de a kényszerű „manageri“ döntéseket nem tudom, nem akarom vállalni. Nincsenek is álmatlan éjszakáim.

A főszerkesztő átalakulást, megújulást ígér minden nyilatkozatában, miközben döntéseivel az adás zökkenőmentes működését teszi kockára. Szakképzett munkatársak nélkül, az állomány minimalizálásával aligha felelhet meg a rádió a közszolgálatiságából adódó elvárásoknak. A széleskörű, pontos és hiteles tájékoztatás nem szorulhat háttérbe a hozzá nem értés miatt. Nem lenne szabad lemondani a rádió korábban vállalt küldetéséről, minden társadalmi rétegnek meg kell találnia az adásban a róla és a neki szóló műsorokat.

Félő, Both Enikő elképzelt rádiójának nem a szlovákiai magyar közösség a célközönsége. A főszerkesztő soha nem dolgozott újságíróként, szerkesztőként, nyilván ezzel magyarázható a „mindenki csináljon mindent“ elv érvényesítése, amely minden szakmai alapot nélkülöz, és máshol sem működik. A szerkesztők „tömeggyártásra“ vannak ítélve, a leterheltség velejárója a műsor ellaposodása. Téves elgondolás, hogy a külső munkatársak megoldhatják ezt a helyzetet. Egy ekkora adás nem épülhet külső munkatársakra, akik legtöbbje ezt mellékesként végzi, ahogy ideje engedi.

Azt gondolom, ugyancsak hibás elgondolás, egyúttal a szerkesztői munka lenézése, hogy minden képzettség és felkészülés nélkül bárki mikrofonhoz ülhet. Az elmúlt évek során, ha új munkatársakat keresett a rádió, pályázatot hirdetett, és a jelentkezőknek szakemberek előtt kellett vizsgázniuk. Mára ez a múlté. Én viszont konokul hiszek abban, hogy minden szakmát meg kell tanulni, mégpedig az alapoktól; a rádiós munka esetében azonban ez nem a műsorvezetés, mint ahogy valószínűleg egy kezdő sebésznek sem szívátültetés az első operációja.

Both Enikő kezdetektől célul tűzte ki a fiatalítást, ami valóban vállalható és támogatható elképzelés, de mint minden más, ez is átgondolt lépéseket igényelne, s ez nem merülhet ki a tapasztalt szerkesztők elbocsátásában. „A következő szakmai generáció kinevelése a kutyakötelességünkhöz tartozik, amelyre késő akkor ráeszmélnünk, amikor már a hajó süllyed“ - olvasható a nyílt levélben; nos, ebben egyetértünk, csak akkor nem kellene meglékelni a hajót.

Társadalmi vitát kezdeményez a főszerkesztő, a civil szervezetek bevonásával. A hallgatói elvárásokat megfogalmazó, hasznos, okos és építő jellegű párbeszédre valóban szükség van, de talán nemcsak a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala mellett, hanem a szerkesztőségen belül is. Ez a szerkesztőség ugyanis korábban szellemi műhelyként működött, ahol parázs viták zajlottak szakmai kérdésekről, a közéletet foglalkoztató ügyekről, fontos vagy fontosnak vélt dolgokról. Jó lenne hinni benne, hogy a nagy múltja mellett a szomorú jelene ellenére vállalható jövője is lesz a Pátriának. A hallgatók hűségében nem kételkedem, a szerkesztői gárda kitartásában pedig reménykedem. (Molnár Judit)