Szolidaritás nélkül

Bár a szolidaritás pro forma Európa alapértékei közé tartozott, a gazdasági válság kitörése óta a kontinens országai számos jelét adták annak, hogy jobban szeretik elviekben a szolidaritás eszméjét, mint a gyakorlatban a szerint cselekedni. Az első szolidaritási krízis a görög volt: a válságba sodródó, az Európáról való leválás határára kerülő görög állammal szembeni ellenérzések gyakorlatilag a semmiből indulva pillanatok alatt jutottak a maximumra. Miért fizessek én, európai polgár a szociális juttatásait elszirtakizó, nálam eleve sokkal jobban élő görögöknek? Egyes országokban inkább kormányt buktatnak pártok, mint hogy vállaljanak egy jelentősebb áldozatot egy rossz passzban lévő szomszédért.

A második krízis az ukrajnai volt, ahol Európa államainak azt kellett eldönteniük (egyénileg és testületileg is), meddig ér el az együttérzésük a megtámadott ukrán állammal. Hogy hajlandóak-e szankciókkal nyomást gyakorolni Oroszországra, mely szankciók persze saját magukat is érintik. Hogy eljárnak-e hajbókolni a birodalmi Moszkvába pluszforrások, befektetések reményében? Bár végül a szankciók bevezetéséről született kollektív döntés, Európa nagyjából és egészében levette a kezét saját keleti szomszédjáról, hagyva hogy Washington és Moszkva vigye a prímet. Ráadásul közben számos állam és kormánya úgy döntött, a szolidáris fellépés helyett inkább középre játszik. Így tett és tesz Szlovákia kormánya is.

A harmadik krízis pedig most a mediterrán, a kérdés pedig úgy merül fel, hajlandók vagyunk-e a jobb élet reményében Európába menekülők tömegeiből valamicskét átvállalni a legnagyobb „invázióval” szembenéző államoktól, vagy hagyjuk, hogy a helyzetet az érintett országoknak kelljen megoldani. Kétszeresen szolidaritási kérdés: egyrészt a menekülőkkel, másrészt a fogadó országokkal szemben. A kollektív válasz megint szolidáris volt (elosztási kvóta stb.), az egyéni megnyilvánulások viszont azt mutatják, hogy ezzel megint nem mindenki ért egyet (és Szlovákia politikai elitjének egy része már a harmadik felvonásban mutatja be önzőségét).

Így feslik fel hát az államközi szolidaritás, amelynek Európa egyik kötőszövetének kellene lennie. Az impulzus a szélekről érkezik (populisták, libertáriusok, szélsőjobb), és azután megfertőzi az arra reagálni próbáló mainstreamet is. Szlovákiában már a most legerősebbnek mért ellenzéki párt vezetője is úgy érzi, a szolidaritás neki olyan teher, amit nem tud vállalni és nem akar védeni a közvéleménnyel szemben. Bajtársai, a többi pártvezető és maga a miniszterelnök is ugyanezen az úton járnak. Nem túl őszinte hozzáállás egy olyan ország elitjeitől, amely már egy évtizede hívja le a pénzeket az európai szolidaritási alapokból.